zóta persze sokat okultam ebben a kérdésben. Tudom például, hogy ezekbe a kicsi, sötét és gyakran fűtetlen szobákba a száz évvel ezelőtti Budapesten nem is volt olyan egyszerű minden szempontból megfelelő alkalmazottat találni. Igaz, hogy a kutatások szerint az egymilliós főváros ötven-hatvanezer házicselédet tartott el, ám az is kétségtelen, hogy a cselédügy Pest egyik legnehezebben megoldható gondja volt. Cseléd nélkül viszont nem működött a háztartás: a családdal egy fedél alatt élő "személyzet" takarított, felszolgált, segédkezett a mosásban, pucolta a zöldséget, felhordta a pincéből a fát, kijárt asszonyával a piacra - elvégzett tehát egy sereg dolgot, amit ma már jórészt gépek csinálnak.

Nem csoda, hogy az 1909-ben kiadott Közrendészeti és büntetőjogi tudnivalók betűrendes kézikönyve című alapműben nem kevesebb, mint negyvenhárom passzus foglalkozik a cselédügyekkel. Külön jogszabályok vonatkoztak a csavargó, a hajón szolgáló és a bordélyokban felbukkanó cselédekre, mások a gyermeküket elhagyókra, illetve azokra, akik megpróbálták eltitkolni járványos vagy ragályos betegségüket. Törvényt hoztak a cseléd felelősségéről az állatok iránt, akárcsak arról, hogy "a cseléd kereseti adóját a gazda tartozik fizetni, de azt a cseléd béréből levonhatja". A beteg cselédekre vonatkozó szabályok értelmében a kórházi, ápolási és szállítási költségeket harminc napig a gazda fizette, de csak akkor, ha "a megbetegedés legalább tizenöt napi tényleges szolgálat után következett be". A kézikönyv meg is jegyezte: "Ezért jó a cselédet biztosítani".

Nem csoda, hogy a hatóságok mindent megtettek a munkaadók és a munkavállalók kapcsolatának intézményesítéséért. Korunkban már nemcsak a cselédkönyv kiváltását és vezetését szabályozták (hamisítása az útlevél-hamisítással egyenértékű kihágásnak számított), hanem regulákat alkottak a cselédszerzők - azaz a cupringerek - tevékenységére is. Ilyen irodák kerületenként csak a hatóság által meghatározott számban működhettek, 4000 koronás biztosítási díj lefizetése után; kötelesek voltak a kiközvetített alkalmazottakról pontos nyilvántartást vezetni, és szigorú jogszabályok szóltak arról is, hogy a közvetítést igénybe vevő személyeket erkölcstelen munkára nem kényszeríthették.

A cselédrendőri kihágások sorában egyébként a legsúlyosabb - akár 200 koronás - büntetéssel éppen az engedély nélkül cselédszerzői tevékenységet folytatókat fenyegették. Csak összehasonlításul: 48 koronát volt köteles fizetni, aki alapos ok nélkül idő előtt hagyta el a helyét; 50 koronával sújthatták a gazdát, aki cselédkönyv nélkül fogadott föl alkalmazottat; akár 20-40 korona is lehetett a büntetése a cselédnek, aki engedély nélkül időn túl kimaradt, a gazda tilalma ellenére látogatót fogadott, pláne éjszaka. Igaz, 100 korona lefizetésével lakolt, aki a fiatalkorú cselédet túlterhelte vagy kegyetlenkedett vele.

Annak ellenére, hogy ennyi gond volt a háztartási alkalmazottakkal, a jelek szerint mégiscsak komoly verseny folyt értük. A szabályok jó része a más cselédjének elcsábítását, az alkalmazottak túl gyakori helyváltoztatását volt hivatva megakadályozni. A már elszerződöttek ajánlását nemcsak a cupringereknek, hanem még fényképes igazolvánnyal bíró kifutóiknak is megtiltották.