hatalmas, négy utcára néző, egységes kiépítésű lakótömb ma már szerves része a pesti városképnek. A gangokhoz szokott járókelő némi irigységgel les be a lépcsőházak üvegajtajain és a Szemere utcai kocsibejárón keresztül. A szabályos négyzetet kiadó, csak szűk közökkel elválasztott két lakóház kellemes, csöndes udvart fog közre, középpontjában a Feneketlen-tónál láthatóra megszólalásig hasonló kőmedvével. Az új stílusú építészet, a szocreál egyik mintadarabja volt ez a ház. De több is annál: afféle szocreál de lux, kifejezetten a közelben akkoriban megépült Honvédelmi Minisztérium főtisztjeinek.

A telken a háború előtt egy iskola állt. A századfordulón eleminek készült, a harmincas évektől már polgáriként szolgált. 1945 januárjában viszont elfoglalta a német hadsereg, és lőszerraktárat rendezett be a masszív falak között. A raktár felrobbant, az iskolából csak romhalmaz maradt. Mindez később kapóra jött a hadseregnek, amely az első ötéves terv keretében kénytelen volt felépíteni egy olyan lakótömböt, ahol bizonyos beosztású tisztek irodájuk közvetlen közelében hajthatták álomra fejüket.

A tervezés feladatával Zöldy Emilt, a VÁTI szakemberét bízták meg. Az Építés-Építészetben 1951 őszén Perényi Imre a frissen született új stílus, a magyar szocreál egyik úttörőjeként üdvözölte a terveket. Mint írta, az - akkor épp Moszkva utcának nevezett - Balaton utcai lakóház "jól értelmezi a nemzeti hagyatékunkat: a magyar klasszicizmust, mint progresszív örökséget". Ehhez képest meglepő, hogy két évvel később, 1953 elején Weiner Tibor már azt hányta a tervező szemére a Magyar Építőművészet hasábjain, hogy "alkalmazkodnia kellett volna kompozíciójában a Hild-féle épülethez". Ráadásul olyan, a fontos lakótömbhöz méltatlan, nem eléggé nagyszabású megoldásokat is felfedezett, amelyeket kénytelen volt "a kozmopolita építészet utolsó hajtásaiként" értékelni.

Igaz, magukat a lakásokat és a nyolc lépcsőház gondos kiképzését - még a névtáblákra és lámpákra is odafigyeltek - a szigorú kritikus is dicsérendőnek tartotta. Megjegyezte például, hogy az egy-két-három szobás otthonok "az országos érvényű típuslakás alapelvei szerint épültek, nagyságrendileg attól 15-17 százalékkal térnek el, számolva a fővárosi környezettel és a fővárosi ember szükségleteivel". Meg talán - tehetjük hozzá kissé gonoszul - a főtisztek igényeivel is. Ugyanezen elvárásokra alapozva döntött úgy a beruházó, hogy egy 300 személyt befogadó, reprezentatív kultúrtermet és egy óvodát is kialakít a tömbben. Minden bizonynyal megfelelő óvóhelyek is helyet kaptak az alagsorban: erre következtethetünk legalábbis az itt-ott még ma is föllelhető, gázbiztos ablakfedőkből.

Az elmúlt fél évszázadban persze sok minden megváltozott a nevezetes lakóházakban. A hetvenes években például a széntüzelésű kazánokat nagy kapacitású gázkazánnal váltották ki, amiért fel kellett áldozni a Honvéd utcai átjáró - Weiner szerint egyébként is "kis igényű" - portikuszát. Áthelyezték a Makarenko óvodát is, arról nem is beszélve, hogy az intézmény neve idővel a hasonlóan csengő, de korszerűbb jelentésű Mikkamakkára változott.