zon persze nem csodálkozom, hogy a főváros biztos egzisztenciájú rendőri és detektívkara, akárcsak a Saly dr. által megcélzott nagyközönség a hirdetések olvastán sietett a Rákóczi útra Guttmann munkaruhát venni, és nem habozott Franck-féle Enrilo kávépótlékot keverni a reggeli italához. Még a Svábhegyi Szanatórium hirdetését is megértem, nem beszélve a Turul Cipőgyárról, az Excelsior konzervekről, a Modiano szivarkapapírról vagy az Adria csokoládéról. Elfogadom, hogy a Király utcai Flesch étterem, ahol katonazene szólt a vacsora mellé és a József körúti Mienk Kávéház fontosnak tartotta, hogy a rendőri útmutatóban hirdessen. Az Energit Bánya- és Kohóművek reklámját azonban túlzásnak érzem.

De foglalkozzunk inkább az útmutatóval. A közönség a könyvet forgatva képet kaphatott a különféle ügyosztályok feladatairól és felépítéséről, sőt arcról is megismerhette a főtisztviselői kar tagjait. Emellett temérdek, a mindennapokban elengedhetetlen információ birtokába jutott. Megtudhatta például, hogy hangverseny, táncmulatság és bármely sportesemény rendezésekor az írásbeli kérvény kedvező elbírálásához nem elég a vigalmi adó befizetése és a zeneszerzői jog megváltása, de csatolni kell nyolc darab elsőrendű belépőjegyet is. Rájöhetett, hogy pincehelyiségekre, tánciskolákra és nyilvánosházakra hiába is kérne italmérési engedélyt, és megjegyezhette, hogy kocsmákat sztrájktanyául felhasználni abszolúte tilos.

Nem gondolom, hogy a hordárok, koldusok, drótosok és ószeresek ügyeivel foglalkozó dr. Németh Bélának vagy a fegyvertartási eseteket intéző dr. Fukász Jánosnak könnyű dolga lehetett. Dr. Krizanec Kálmán rendőrkapitány azonban egész biztosan elfoglalt ember volt. Hozzá tartoztak ugyanis a közlekedéssel kapcsolatos összes ügyek. Gondoljanak csak bele: a 965 konflis és 69 fiáker mellett akkoriban már 1389 géperejű bérkocsi, 16 autóbusz, 1001 teherszállító és 4560 magángépkocsi rótta a főváros utcáit, és míg tíz évvel korábban csak 782-en, 1925-ben már 3352-en tettek gépjármű-vezetői vizsgát. Még a rendszámtáblákat is Krizanec kapitány és munkatársai adták ki: fehér alapon fekete "arabs" számosakat és vörös betűseket a gépkocsik és motorkerékpárok számára, fekete alapon fehér számosakat a közüzemi járműveknek.

Persze ne higgyük, hogy csak a rendőrökre hárult sok ügyintézés. Ha valaki jogosítványhoz akart jutni a húszas évek Budapestjén - és már elmúlt tizennyolc éves -, először ideiglenes engedélyt volt köteles váltani. Ezzel aztán - felelős oktatója kíséretében - gyakorlatozhatott a közutakon. Ha már felkészültnek érezte magát, vizsgakérvény-blankettát kért a főkapitányságon, csekken pedig befizetett 35 ezer koronát az orvosi vizsgálat, 250 ezret a vizsga díjaként. Ezt követően a főkapitányság főorvosi hivatalába ment, ahol "a látó és halló szervek, valamint a szív helyes működését illetőleg" vetették alá alapos vizsgálatnak. Ha itt megfelelt, kitölthette a kérvényblankettát. Megjelölte nevét, foglalkozását, vallását, lakóhelyét, iskolai végzettségét, szakmabeli képzettségét, nyelvismeretét és azt is, ki segítette a felkészülésben. Oktatójának aláírásával kellett igazolnia, hogy képesnek tartja őt a vezetésre.