rendelkezések zöme persze tilt. Külön regula vonatkozott az utcai zenészekre: ők a vámvonalon belüli közterületeken semmilyen hangszerrel nem zenélhettek, a házak udvarán is csak déli 12 óra után, kizárólag a lakók engedélyével. Egy másik azokat az orfeumokat és dalcsarnokokat igazította el, amelyek engedélyt kaptak a vegyes nyelvű előadások tartására. Nekik úgy kellett a műsorukat összeállítani, hogy "a dalok és szavalatok időtartam szerinti felerésze magyar legyen".

Külön szabályt hoztak a bordélybeli zenészekre, a tánctanításnál alkalmazott zenekarokra, az italmérési üzletekben és a pálinkamérőkben dolgozó muzsikusokra. A legtöbb paragrafus persze a zenélési záróra idejét szabta meg. Lenyűgöző az az alaposság, amellyel ezt a kérdést szabályozták. Este tíz után tilosnak minősítették a kizárólag rézfúvósokból és dobból álló zenekarok fellépését a fővárosi kocsmákban és sörházakban; tizenegyig muzsikálhattak a vegyes társulatok, feltéve, hogy a rézfúvósok és a dobosok nem voltak többen a zenészek egyharmadánál. Éjjel egyig játszhattak szabadon a kizárólag fafúvósokból és vonósokból álló együttesek, búcsúkor, "farsang utolján" és szilveszterkor pedig egészen hajnali 3-ig kitolódhatott a záróra. 1909. július elsejével viszont rugalmasabb regulát léptetett életbe a főkapitány: a záróra meghoszszabbítása ekkortól csak pénz kérdése volt. Az összeget a főváros szegényalapja javára kellett befizetni.

A zene az első világháború után sem vesztett népszerűségéből Budapesten. Csak annyi változott, hogy aki muzsika kíséretében óhajtott enni, inni, beszélgetni - egyáltalán: "élni" -, az kávéházba ment. Megerősödtek hát a zenés kávéházak, amelyek - egy harmincas évekbeli bedekker szerint - kétfélék voltak: az egyik fajtában (ilyen volt például az EMKE, a Baross, a Spolarich, a Bodó és a Simplon) cigányzene szólt, a másikban (példának okáért a New Yorkban és a Hangli Kioszkban) pedig jazzband vagy szimfonikus muzsika.

Nem tudom persze, honnan veszem, hogy ifjabb Tatár Ferenc épp valamely vendéglátóhelyen működött hivatásos zenészként. Hiszen a ránk maradt működési engedélye alapján akár zongoraművész vagy ünnepelt tenor is lehetett. A fényképről jól fésült, divatosan öltözött fiatalember néz ránk, aki 1936 szeptemberében, amikor az Országos Magyar Zenész Szövetség lajstromba vette, mindössze huszonöt éves volt. Ekkortól az ország egész területén működhetett hivatásos zenészként, feltéve persze, hogy minden hó 5-ig befizetett 2 pengőt a szövetség pénztárába, és nem jutott eszébe szerződéseket és játékhelyeket a szövetségi közvetítői iroda mellőzésével vállalni.

Mindezekért cserébe ifjabb Tatár Ferenc számos kedvezményben részesült. A New York-palotában működő szövetség nemcsak segítette őt az álláskeresésben, hanem az alapszabályban rögzített feltételek mellett igényt tarthatott a jóléti alapból kifizetett segélyre és a temetési segélyre is, valamint megkapta a szövetség lapját. Ráadásul kilátásba helyezték, hogy tíz év szövetségi tagsággal a háta mögött, ha munkaképtelenné válik, akár fel is menthetik a tagdíjfizetés alól.