Az átjárhatatlan átjáróházak
Az 1928-as rendőrségi zsebkönyvben a Bazárok címszó alatt tizenöt "átjáró kereskedőházat" soroltak föl. Igaz, a listán szerepel például a Várkertbazár, amely akkoriban már inkább csak megjelenésében hordozta a kereskedők emlékét; a Párisi udvar, amely lényegesen elegánsabb hely volt, mint amit a bazár szó sugall, és a Corvin Áruház is, amely éppen attól volt különleges, hogy csak a megszokás aggathatta rá a bazár nevet.
A maradék tucat azonban többé-kevésbé igazi átjáró kereskedőház lehetett. Megszorításokkal persze: hiszen a Haris-bazár csodás vas-üveg kupoláját csaknem húsz évvel korábban lebontották, és építtetőjének nevét is csak a kétségtelenül sok üzletnek otthont adó, a húszas években még magántulajdonban lévő utca őrizte. A Király utcát és a Vilmos császár utat öszszekötő Anker-bazár sem sokban idézte a XIX. század végének apró boltokkal és műhelyekkel zsúfolt átjáróházait. Ott volt viszont a Király-bazár az Irányi és a Curia utca között; a Ferencziek bazárja, amely könyökszerűen megtörve vezetett át a Kossuth Lajos utcából a Ferenciek terére és a tiszteletet parancsoló nevű gróf Cziráky-udvar, amely az Erzsébet tér és a József nádor tér között teremtett kapcsolatot.
És akkor még nem szóltunk a műfaj olyan klasszikusairól, mint a Károly körutat a Semmelweis utcával összekötő, valóban keleties zsongású Röser-bazár vagy az aranyművesek kopácsolásától hangos, egymásba nyíló udvaraival önálló kisvárosnak tűnő Gozsdu-udvar. Az 1800-as évek utolsó harmadának háztulajdonosai pontosan tudták, hogyan lehet a legtöbbet profitálni egy - illetve több - háztelekből. Ha sikerült szert tenniük egy olyan földcsíkra, amely két forgalmas utcát kötött össze, hát többudvaros bérházrendszert húztak föl rajta. Az átjáróházakkal mindenki jól járt. A gyalogosan siető pesti ember örült, ha rövidebb útra lelt, ráadásul abban is biztos lehetett, hogy a bazárbeli kereskedők olcsóbban adják portékájukat, mint a csillogó kirakatú üzletek a Váci utcában.
Az államosítás aztán véget vetett a bazárok zsibongásának. A kézművesek bevonultak a ktsz-ekbe, a kereskedők nagyvállalatokban egyesültek. Aki maradt, szépen beleszürkült a lakássá, irodává alakított egykori üzlethelyiségek csöndjébe. A hatvanas-hetvenes évekre a hajdani bazárok egyszerű átjáróházakká vedlettek, és ahogy cserélődtek a városlakók, egyre kevesebben tudták, hogyan lehet lerövidíteni az utat a keramitkockás házudvarokon keresztül.
A városban persze élt némi nosztalgia a régi átjáróházak iránt. 1973-ban még ki is írtak egy tervpályázatot, amelyben arra kértek ötleteket, hogyan lehetne megújítani a Belváros legbelső területeit néhány passzázzsal, bevásárlóudvarral, átjáróval. Bár elképzelés szép számmal érkezett, a kritika sem késett. Az ellenzők menten feltették a kérdést: "nem a városközpontról alkotott elavult elképzelés" szülte-e a pályázatot? Hiszen ami külföldön - pláne Nyugaton! - bevált, még nem biztos, hogy itt is sikeres lesz. Példaként a hajdani Dobler-bazárt említették, amely egykor a Király utca 16.-ot és a Szerecsen (Paulay Ede) utca 11.-et kötötte össze három reneszánsz stílű udvarral, hogy aztán újabb átjáróházon keresztül az Andrássy útra vezesse ki a látogatókat. A hetvenes évekre már teljesen elnéptelenedett, szinte a léte is feledésbe merült.
Ma már hiába is keresnénk a Dobler-bazárt. Műemlék jellegű besorolás ide vagy oda, a nyolcvanas években lebontották: modern irodaház emelkedik a helyén. A Gozsdu-udvarnak talán még jobbra fordulhat a sorsa, de a legtöbb régi bazárnak befellegzett. A lakásuk biztonságát féltő lakók és az átjáróház átjárhatósága mellett kardoskodó kereskedők vitája rendszerint az utóbbiak - és persze az átjárni szándékozók - vereségével zárul. Igaz, a tét ma már nem túl nagy, hiszen a bazárok régen kiköltöztek a belvárosból. Látványos feltámadásukkor új nevet is kaptak: ma már úgy hívják őket, hogy plaza.
