gye tudják, melyikre gondolok? A legtöbben ilyenekből vesszük ki esténként a postánkat: egymáshoz préselt négyszögeik a hajdani IKV szeszélye szerint borítják a kapualjak, illetve a lépcsőházak falát. A láda alul, középen kulccsal nyitható, az alapváltozatból ilyenkor automatikusan kipotyognak a levelek. A modernebb kivitelűben ezt megakadályozandó már elhelyeztek egy pántot is, de ez mit sem segít azon, hogy egy normál A/4-es boríték már csak határozott gyömöszölés árán fér bele. A beltartalmat ilyenkor rongyosra tépi a durva fém, kisimíthatatlanul megtörik a folyóiratok borítója.

Csupa gyermekbetegség. Hiszen honnan tudhatta volna a posta a levélszekrények megtervezésekor, hogy milyen egy praktikus postaláda? Addig - az egészen fiatalok most kapaszkodjanak meg - a postás nem a földszinti dobozokba dobálta ugyanis a küldeményeket, hanem felkapaszkodott, jobb esetben (de szigorúan csak a népi demokrácia életbe lépése után) felliftezett velük a címzettekhez, és ott, milyen logikus is a magyar nyelv, kézbesítette őket. Ha nem találta meg a lakókat, hát elhelyezte a leveleket az ajtókra/ajtófélfákra fölerősített ládákban, egészen régi házakban pedig mindent bezuhintott az ajtóba vágott, praktikus fedéllel záródó levélbedobó-nyíláson. Azon, amelyen kora reggel az újságkihordó is becsúsztatta a megrendelt lapot, hogy a család már a vajas kenyér mellett tájékozódhasson a legfrissebb hírekről.

Nos, a posta levélszekrényprogramjával ennek a világnak egyszer és mindenkorra vége szakadt. 1963-ban fogant meg a terv, és 1971 áprilisában már arról számolhatott be a Népszabadság, hogy eladdig 200 ezer postaládát szereltek föl a budapesti bérházakban. A lap persze a gondokról sem hallgathatott: "Kezdetben sokan ellenérzéssel fogadták a levélszekrények megjelenését a városi házak kapualjában, de ma már megszokták a lakók. Kétségtelenül a munkaerőhiány és a postások ebből adódó túlzott megterhelése volt az eredendő ok, de a külföldi tapasztalatok is a levélszekrények felszerelése mellett szóltak." A nagy ívű program ekkor már a befejezéséhez közeledett: azt ígérték, 1972 elején a még hiányzó 75 ezer postaláda is odakerül a budapesti lépcsőházakba.

Harminc év alatt persze történt egy s más ezekkel a dobozokkal. Évtizedes távolból is őrzik az egymást váltó újságkihordók kezeírását, pontosabban azokat a lapnévrövidítéseket, amelyeket filctollal föstöttek a rideg fémre. Látszanak a lakók kísérleteinek nyomai is, a felcelluxozott újságfejlécek és a rideg hangú üzenetek, amelyek úgy kezdődtek, hogy "tisztelt postás!". Cserében persze ott vannak a kis piros vignetták is, jelezve, hogy "expresszlevél, távirat érkezett". Némelyiket egyenesen a kulcslyukra ragasztották gondos kezek.

A változások jeleként az áthúzott nevek helyét újak foglalták el a névkártyákon. Akadnak fölfeszített, kunkori sarkú dobozok, ahogy vannak lifegő ajtajú, soha le nem zárt ládák, és reklámpapírokkal dugig tömött szekrények is. A levélszekrénykezelésnek is saját szokásrendje alakult ki ennyi idő alatt. Elutazáskor az ember átnyújtja a szomszédnak a levélláda kulcsát: a felgyűlt posta garantált betörés. Ha siet, csak belógatja az ujjait a dobozba, a nagyobb borítékok így is kitapinthatók. A legidegesítőbb pártröplapokat pedig kihorgássza az összes levélszekrényből, és rutinmozdulattal beleejti a nemszeretem lakótárs postaládájába.