edig még egy emberöltő sem telt el azóta, hogy a város megismerkedett a magas és szürke panelépületekkel, és százezrek próbálgatták, hogyan is lehet élni ezekben a helytakarékosan megtervezett lakásokban. Bár voltak, akik kísérletet tettek a korábban megszokott lakáskultúra átmentésére - tessenek csak az Égigérő fű vonatkozó jeleneteire gondolni -, a többség belenyugodott a megváltoztathatatlanba. A hiánygazdaság egyenbútoraiból válogatva megteremtette a maga tipikus lakótelepi otthonát.

Nos, ezt állítanám én ki, mielőtt végleg elfelejtjük. Az én múzeumomban a konyhában lecsapható asztal lenne - a balkezes gyerek a sarokra kényszerülne ülni, hogy a könyökétől más is elférjen -, a furnérlapból szabott konyhabútoron pirosak lennének a fogantyúk, a spájz helyett kitalált kamraszekrényben olvadoznának a kolbászok, és bárki kipróbálhatná, hogy ha a fürdőszobai mosdó fölé hajolva meg akarja mosni a fogát, akkor a háta garantáltan beleütközik az elöltöltős Hajdú ajtajába. A WC-ben házi készítésű subán nyugtathatná lábát a dolgozó, de jutna kézimunka az ülőke fedelére is; az ajtó belső oldalára posztóból varrt, hatalmas papucsot akasztanék, hogy abban kapjon helyet a tartalék papír és a spré.

A szobákat azonban szakasztott úgy rendezném be, ahogy Lipp Tamástól olvastam a Budapest című folyóirat 1976. júliusi számában. A Hogyan laknak Újpalotán? című cikkben - amelynek apropóját a Budapesti Történeti Múzeumnak a régi korok lakáskultúráját felvonultató tárlata adta - a szerző bemutatta a főváros új negyedét. A lakótelepet, ahová alig több mint öt évvel korábban költöztek be a legelső lakók, de ahol már kialakultak a jórészt kényszer szülte helyi lakberendezési szokások.

"Az adott méretek, a távolságok, a falfelületek figyelembevételével egyetlen optimális elrendezési mód kínálkozik. Hiszen a televíziót például csak abba a sarokba lehet állítani, ahol a központi antennavezeték van, a szekrénysort pedig célszerű a legnagyobb összefüggő falfelülethez illeszteni. A heverőket a rövidebb, osztott falak mellé érdemes helyezni, s az alacsony dohányzóasztal meg a két fotel helye már önként adódik a heverők és a tévé háromszögében" - írta a szerző. Aztán összegezte tapasztalatait: az újpalotai enteriőr legfontosabb szereplője a szekrénysor, benne a vitrin és a könyvszekrény mellett a kétajtós akasztós és egyajtós polcos elemmel. Persze minden lakásban volt tágas beépített szekrény, de hát a kereskedelem kizárólag egész garnitúrákat szállított.

Lipp Tamás elsősorban új bútorokat látott mindenütt: a régi kombinált szekrények, a rézágyak és a füles fotelok tán be se fértek volna az ajtón. Helyüket forgófotelok vették át (bárányszőrrel), ágyneműtartós heverők és sarokgarnitúrák, kihúzható ággyal és vádliig érő dohányzóasztallal. A gyerekek pedig birtokba vették az emeletes ágyakat és a kicsiny íróasztalokat. A vitrinekbe külföldi sörösdobozok és miniüvegek költöztek, a polcra labdává hajtogatható CSÉB-naptár, a bárszekrénnyel kombinált nachtkasztlira hangulatlámpa. Ernyőjén bérelt helye volt a műanyag fekete póknak. A betonfalakba falvédők, vasvázas polcok, tükörrel/gyertyával ötvözött bőrmütyürök számára lőttek szöget.

A háziasszonyok megkezdték örök harcukat az új anyagokkal. "Sokan a szőnyegpadlóra is szőnyeget tesznek, s a kárpitvédőre is védőhuzatot húznak. Nylont tesznek az előszobába, a cipők alá." A család viszont levetkőzött, az atléta és az otthonka lett az új egyenruha - a téli harminc fokokat máshogy nem lehetett kibírni. Mindenki papucsot öltött, hogy aztán a bíróságokra megérkezzenek az első fapapucsperek beadványai.