A tiki-taki tündöklése és bukása

Érdekes, hogy ezekre mennyire emlékszem. A fűrészporral töltött similabdára, amellyel játszva az ember mindig fogadhatott önmagával, hogy a krepp-papír-borítás vagy a vékonyka gumi szakad-e el előbb. A fröccsöntött kaleidoszkópra, amelyben színes műanyag granulátum produkálta a változatos képeket. A jojóra, amelyen mindig összegubancolódott a madzag, vagy a medicinrollerre, amellyel akkorát lehetett esni - és garantáltan orra -, hogy csak na.

rdög tudja egyébként, honnan vettük, hogy mi az éppen, ami nélkül nem ember az ember. Vajon hol lehetett az a rendkívül tájékozott információs központ, amelyik adott pillanatban hírül adta, hogy most négyszínű golyóstollra, illatos kínai radírra, nyakba való zsilettpengére vagy kordfarmerre kell mindenkinek szert tennie? És hogy lehet az, hogy ez a titkos hírforrás csak a gyerekekhez juttatta el az üzeneteket, a felnőttekhez sohasem?

Erre a furcsa törvényszerűségre még ötéves koromban figyeltem föl: akkor, amikor a Ferenc körúton és az óvodában egyik napról a másikra mindenkinek tiki-takija lett. Emlékeznek még a tiki-takira? Egy hosszú madzag két végére fölfűztek két műanyag golyót, a zsinór közepére pedig elhelyeztek egy lapocskát vagy karikát, hogy a tiki-taki tulajdonosa annál fogva rángathassa a készséget. Szerencsés esetben a golyók összeütődtek, és ha az ember elkapta a ritmust, igen erős csattogást volt képes előidézni a szerszám segítségével.

Mondom, percekbe telt csak, és körülöttem már mindenki tiki-taki-tulajdonos volt. A trafikok pultjain a legkülönbözőbb színű és mintájú darabok kellették magukat, a családban mégsem akaródzott senkinek se, hogy megajándékozzon engem eggyel. Én persze mindent elkövettem a helyzet megoldása érdekében, de a rendelkezésemre álló eszközök - pingponglabda, spárga - alkalmatlannak bizonyultak egy hatékony tiki-taki elkészítésére.

Akkoriban csak azt érzékeltem, hogy szüleim az áldott csönd érdekében tagadják meg tőlem a játékot. Most már viszont azt is tudom, hogy tiki-taki-ügyben a magánszektor igencsak elgaloppírozta magát. A Népszabadság 1971. szeptember 7-i számában legalábbis azt olvasom, hogy 16 forintért árulták a játékot - gondoljunk csak bele, az egyforintos villamosjegy korában! A készség gyors elterjedésének azonban ez sem állt útjában. Ahogy az idézett cikk szerzője írta, "a tiki-taki járvány. Gyorsabban terjed, mint a kolera. Először tegnap délután észleltem a villamosmegálló melletti ház kapujában. Egy tíz év körüli fiatalember magyarázta társának, hogyan kell vele kattogni. Mire hazaértem, a lányom elém állt, adjam oda a jövő áprilisi zsebpénzt, mert ő megy tiki-takit venni."

A tiki-taki tehát igazán gyors karriert futott be Budapesten. A város lakossága először megvásárolta, aztán kékre-zöldre verte vele az alkarját, majd megtanult bánni vele. Ekkor lett a főváros egy merő kattogás, csattogás, ütemes zaj. Ugye kitalálják, mi történt ezután? Igazuk van. Betiltották.

Elsőként a MÁV lépett. Amúgy is időszerű volt már egy pótdíjemelés - a vezérigazgatóság szerint a tíz-húsz forintos bírságok már nem hatottak eléggé elrettentően -, egyúttal tiki-taki-ügyben is intézkedett hát a vasút. "A MÁV az utazóközönség nyugalma érdekében kiterjesztette a vonatokon és a pályaudvarokon a táskarádiózásra vonatkozó tilalmat minden más tárggyal, játékszerrel - tiki-takival - okozott zajokra is. A tilalom megszegőit 50 forintra büntetik" - adta hírül október 13-án a távirati iroda. Innen már csak egy lépés volt, hogy Budapest minden közterületéről száműzzék a csattogó zajt. Ekkortól az elégedett óvónők és a tanárok is a törvény erejére hivatkozhattak, amikor elkobozták a madzagra fűzött golyókat.

Mondanom se kell, hogy ez volt az a pillanat, amikor engem is megszánt a család. Végre vettek nekem egy halványzöld, bumfordi, de mégiscsak igazi tiki-takit. Ha nem volt otthon senki, csattogtathattam. Szépen, halkan.

Top cikkek
1
Érdemes elolvasni
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.