Sasokról lesz most szó, de - kapaszkodjanak meg - ezúttal nem a zöld sasokról. Azok a sasok, akiknek az emlékét igyekszünk itt föleleveníteni, egyszerű, jelző nélküli sasok voltak: igaz, a nevüket a törzshelyükről, az Arany Sas fogadóról kapták.

Az Arany Sas fogadó pedig ott állt, ahol ma az egykori Országos Kaszinó palotája tornyosul - az én nemzedékem ezt a házat Szovjet Kultúra Házaként ismeri. Az egyik frontja a Kossuth Lajos utcára néz, a másik a Semmelweis utcára, átellenben ott az Astoria. 1780-ban viszont, amikor a hajdani fogadót felépítették, ez a vidék a város pereme volt: ezeket az utcákat a Hatvani kapu környékeként ismerték, errefelé rendezték meg az országos vásárokat. Aki ennél kijjebb lakott, az már nem is igazán volt pesti.

Az Arany Sas egyemeletes, hosszan elnyúló sárga ház volt, nevére régi szokás szerint a kovácsoltvasból készült, aranyozott cégér utalt. A széles kaput úgy alakították ki, hogy a hintók és szekerek kényelmesen behajthassanak rajta. Az udvaron kocsiszín állt az utazók rendelkezésére, a lovaknak még a pincében is jutott hely. A földszinten és az emeleten voltak a vendégszobák, míg az étkező balra, a kapu alatt nyílt: az utca felé kisebb különtermet választottak le belőle, az udvaron pedig üveges veranda várta a vendégeket.

Magyar Elek, a szálloda kései krónikása e vendégekről szólva rengeteg érdekes pletykát sorol. Megemlékezik például Nyáry Pálról, az öreg Jókaynéról, meg Petőfiékről, akik innen hordattak ebédet a Síp utca sarkára. A leghíresebb vendég azonban mégis Áldássy Ignác volt, a szálló remetéje. A vagyonos fiatalember még 1838-ban vett ki két szobát az Arany Sasban, s kezdetben le-lejárt a többi vendéggel ebédelni. Később már csak Rudolffal, a főpincérrel vitetett föl magának linzertortát, meleg krumplisalátát és fehércukrot, nap nap után. Hiába renováltatta a szállodás az épületet, az ő szobájába senki sem léphetett be. Porlepte bútorai, málló függönyei közül csak koporsóban vitték ki. Kilencvenhárom éves volt, távollétében eltelt az egész XIX. század.

Míg Áldássy Ignác csöndben öregedett odafönt, lent, a fogadóban híres asztaltársaság szerveződött. Ők voltak a Sasok: a szabadságharc bukása után a fehér asztal mellett találtak egymásra a jobb időket váró fiatal értelmiségiek. A Sasfészekbe idővel a börtönökből szabaduló egykori lázadók, a hazatérő emigránsok is eltaláltak. A kiegyezés után pedig hirtelen ráébredtek, hogy hatalmuk is van megtenni, amiről korábban annyi szót ejtettek: teljes erővel dolgozhattak az új főváros, Budapest felvirágoztatásán.

Az Arany Sasban keddenként gyűlt össze ez a vidám társaság. A Sastársak ettek-ittak, és mintegy mellékesen döntöttek is sok fontos kérdésben. A Fősas címét elsőként Ráth Károly, Budapest első főpolgármestere viselte; őt Királyi Pál követte, a Jelenkor, majd a Pesti Napló szerkesztője. Kléh István volt a sorban az utolsó, aki bankelnökként a Pesti Hazai Takarékot igazgatta, de az utókor a Városliget és a Népliget felvirágoztatójaként is feljegyezte a nevét.

A millennium közeledtével aztán lebontották a régi Arany Sast. Helyére felépült az Országos Kaszinó - az új szabályozásnak köszönhetően ez már sarokház lett -, a Sasok pedig átköltöztek a Kalap (ma Irányi) utcába, a hídépítés lázában épp megújuló Belvárosba. A Saskör-ház rt. 1897-ben háromemeletes bérházat épített a 17. szám alatt, az ülések számára kellően nagy előadótermet is kialakítottak. Magyar Elek följegyezte: a zárókőbe írást tettek, azon örökítve meg a Sasok régi dicsőségét. 1913-ban, amikor Kléh István meghalt, a kör pedig gyakorlatilag föloszlott, még emléktáblát is elhelyeztek a házon. Az épület az első világháború után az Építőiparosok Ipartestületéé lett, később állítólag a szomszédos "csöngetős" mozi vendégei vették hasznát emeleti helyiségeinek.

Az emléktábláról már Liber Endre szoborügyi alapműve sem tudott a harmincas években, így aztán nem csoda, hogy ma sincs nyoma. Pedig egészen biztosan lehetne pótolni - akár itt, akár a Semmelweis utca sarkán.