Adler és Társa, a Nemzeti Antiquarium tulajdonosai - mint írták - a "legjobb árban, készpénzért" vásároltak egyes könyveket, egész könyvtárakat, régi nyomtatványokat, incunabulákat (azaz ősnyomtatványokat), de szívesen foglalkoztak híres írók és államférfiak levelezésével, művészek eredeti rajzaival és festményeivel, és egyáltalán, mindennemű régiséggel is. Külön hangsúlyozták, hogy üzletükben "az ország összes iskoláiban előírt tankönyvek nagy választékban kaphatók": ez nem akármilyen vonzerő lehetett egy olyan korban, amikor csak a bosszantóan gazdagok vásároltak új tankönyveket, míg a többség a kiskörúton egymást érő antikváriumok kínálatából válogatott.

És ez még csak a papír. Adlerék levele azonban tartalmát illetően is mindenben megfelelt a hagyományos üzleti levelezés szabályainak. Adler és Társa a következő szavakkal tett vételi ajánlatot özv. Szatmáry Gyuláné úrnőnek: "Tudomásunkra jutott, hogy nagys. Asszony birtokában egy grf. Sándor Moritz-féle lovasalbum van. Ha Nagyságos Asszonyom hajlandó lenne a könyvet eladni, úgy tisztelettel kérem szíveskedjék az árát tudatni, amiért is fogadja előre is hálás köszönetünket". A végén pedig maradtak kiváló tisztelettel, ahogy kell.

Adler és társáról nem sok továbbit tudunk mondani - a hajdani Váci körúton, a mai Bajcsy-Zsilinszky úton lévő jellegtelen ház vélhetően nem is ugyanaz az épület, ahol egykor az ő üzletük működött -, azt viszont jó eséllyel megtippelhetjük, milyen lovasalbumra vetettek szemet özvegy Szatmáry Gyuláné könyvtárából.

Sándor Móric gróf, az ördöglovas ugyanis nemcsak rémületes kunsztjairól volt nevezetes, hanem arról is, hogy előszeretettel örökíttette meg magát istenkísértés közben. A sajátos viselkedésű gróf, a budavári Sándor-palotát építtető Sándor Vince fia, egyben Metternich kancellár veje 1878-ban, Döblingben bekövetkezett halála után még sokáig élő szereplője volt a pesti folklórnak. Emlegették, ahogy négyes fogattal a Vár meredek kőlépcsőzetén lehajtott a Vízivárosba, vagy ahogy hat lovat a kocsija elé fogatva végigrobogott a Városligeten; emlékeztek rá, amint megrakott parasztszekereket ugratott át a paripájával vagy éppen palotája erkélyén ült lóháton, úgy szivarozott és nézelődött. Átlovagolt a zajló Dunán, nyíllal lőtte le az orvosa fejére helyezett almát, és a lovakon meg a vadászaton kívül nem érdekelte semmi más, csak a dunai állandó híd. (Az Akadémiára egy fillért sem volt hajlandó adni, de a hídépítést erősen pártolta - jegyezte le Széchenyi.)

Nos, mielőtt elméje végleg elborult volna, nyaktörő kalandjaira rendszeresen magával vitte házi festőjét, Johann Erdmann Gottlieb Prestelt is. Ott ült vele a Várlépcsőn lefelé bukdácsoló kocsiban, látta a bravúros ugratásokat és a sok jó ló életébe kerülő mutatványokat. Prestel mintegy háromszáz képet festett Sándor Móric cselekedeteiről - idézi Balázs Ferenc, aki a gróf szülőfalujáról, Bajnáról gyűjtött össze temérdek adatot -, majd ezek másolataiból 1858-ban Mainzban egy háromkötetes albumot adott ki.