ogy a Közértről önöknek is inkább a "mikor hozzák a kenyeret" és a "van-e még tej" állandó aggodalma jut az eszükbe? No, ezzel nincsenek egyedül. Pedig - most olvasom - voltak a Közért háza táján Timár kartársak is: olyanok, akik házhoz szállítási ajánlatokkal keresték fel a Molnár néniket, és a házfelügyelői lakás konyhájában ülve kínálták nekik a liszt, a zsír, a cukor és a szappan mellé az orosz, illetve a kínai teát.

Esküszöm, ezt írta 1959-ben Bars Sári. A második műszak című riportkötetben a lelkesültség hangján agitált a házhoz szállítás mellett: a harmadik kerületi Közért-központ jubileumi akciójában - tízéves volt akkoriban a vállalat - gyógyírt látott a dolgozó asszonyok megannyi gondjára. Szép szavakkal ecsetelte a háziasszonyok konzervativizmusát legyőzni hivatott üzletszerzők munkáját, igen érzékletesen festette le, hogyan csalt mosolyt a házmesterlakás minden lakójának arcára a lelkiismeretes Timár kartárs. Úgy fogalmazott: ő "szívből teszi ezt; mert jó eladó (azelőtt Közért-üzletvezető volt), szereti a vevőt, azonfelül önmagának sem ellensége. És a felvett rendelések végösszege után a fix fizetés mellé bizonyos százalékot kap".

Nem csoda, hogy a közértesek úgy vélték, a jövő elkezdődött: mintaboltokat kívántak felállítani, vitrinekben elhelyezett árumintákkal, hatalmas raktárkészlettel és nagy létszámú szállítószemélyzettel. Aztán - hiába, hogy a Korvin Ottó utcában föltalálták a piacgazdaságot - mégis maradtak a kis sarki boltok, a csepegő tejjel és a víztől iszamós párizsival, a Timár kartársak pedig visszatértek oda, ahonnan jöttek - a legendák világába.

A Közért propagandistái persze hagyományosan az örökkévalóságnak dolgoztak. Ezt sugallja legalábbis a Kolbász Kálmán kalandjai a jó falatok birodalmában című nyomtatvány, amelyet vélhetően még 1948-ban, a társadalmi tulajdonban lévő vállalat megalakulásakor adtak közre. Az ismeretlen költő verseiből és a hasonlóképp ismeretlen festő képeiből komponált leporelló majd egyszer - amikor mi már mind meghaltunk, és nem lesz senki, aki a későbbi évtizedekről beszámolna - azt az érzetet fogja kelteni, hogy Budapest történetének egy szakaszában reklámozásra szorultak a húsáruk, és külön erőfeszítést követelt, hogy ezeket épp a Közért üzleteiben vásárolja meg a dolgozó nép.

Kolbász Kálmán abban a boldog, de rövid korban azért kelt útra, hogy utánanézzen, mit eszik Budapest. Kezdetnek mindjárt utat mutat: "Felöltözik egy-kettőre, nosza hát! / Reggelire harap egy kis szalonnát. / Jaj, de finom, érti ő a csíziót, / Vett belőle a KÖZÉRT-nél félkilót".

A vonzalom nagy úr, nem csoda, hogy Kolbász Kálmán jártában-keltében csupa koleszterinre éhes alakkal találkozik. A hajnali órán "kolbászt esznek früstökre a melósok", a gyárban a derék lányok "uzsonnára esznek egy kis parizert", a suliban meg a kis Gyurkán akad meg a szeme, aki "élvezettel majszolja a friss hurkát". A gépszerelő műhelyben a disznósajt járja, a versenyre gyakorló súlylökő virslit és szalámit karikáz, a Szigeten a piros retiküljéből elővarázsolt tarjával édesgeti kísérőjét egy ifjú leány. Nem fogják elhinni, de az irodában is a hús körül forog a világ: egy fiatalember "Elbűvölve nézi a kis Ilonkát, / Vagy tán inkább cekkerében a sonkát".