Vásár, János fejevételekor
Százötven-kétszáz évvel ezelőtt, így augusztus vége felé már lázban égett egész Pest. Egyetlen hatalmas üzletté változott ilyenkor, hiszen minden utcát és teret, sőt minden talpalatnyi területet a János fejevétele-napi vásár uralt. Ilyenkor két teljes héten át állatcsordák trappolásától, szekerek nyikorgásától, kofák és árusok kiabálásától zengett minden a Duna partjától a külvárosokig.
z évente négyszer - márciusban, József-napkor, júniusban, Medárdkor, augusztusban, Keresztelő Szent János ünnepén és novemberben, Lipót napján - megtartott országos vásár persze csak méretében különbözött a minden keddi és pénteki heti vásártól. Piackor csak a Váci utca és a Duna közötti zegzugos utcákat és tereket borították el a portékák. A Haris bazárnál a virágosok kínálták árujukat, a plébániatemplom és a régi Városháza környékén - ott, ahol ma a piarista rendház terpeszkedik - zöldséghalmok és kenyérhegyek emelkedtek, de megvolt a saját helyük a henteseknek, a halas kofáknak és a bőrösöknek, szűcsöknek, piperéseknek is. A Duna-parton edényeket és konyhafelszerelést árusítottak, messze délen volt a baromfipiac. Mindennek aztán a nyomát is eltörölte a századforduló nagy vállalkozása, az Erzsébet híd pesti hídfőjének kialakítása.
Az 1800-as évek első felében azonban még javában virágzott az utcákra települt piac, az évi négy országos vásár pedig a távoli országok kereskedőit és a vidéki vásárlókat is Pestre csábította. Ilyenkor egyetlen, óriási gyékénnyé vált a városfalat körülölelő Országút - a mai Kiskörút -, a vásár két hetére tizenöt-húszezer ember és csaknem ugyanennyi szekér özönlött a városba. Schams Ferenc 1821-es keltezésű feljegyzése szerint abban az évben például csak a csizmadiák közül 517-en vertek tanyát Pesten, hogy gazdát keressenek az általuk hozott húszezer pár lábbelinek. A dohányt és gyapjút, bort vagy bőrt, szalonnát, faggyút, lovat, esetleg mézet kínáló kereskedők egy helyen telepedtek le, e jól szervezett vásárközpontok biztonságát tűzifecskendőkkel fölszerelt invalidusok vigyázták.
Mindez azonban nem tarthatott örökké. A vasút meggyorsította az utazást, egyszerűbbé tette a szállítást, így a termelőnek már nem kellett a városba vinnie az áruját: a kereskedő házhoz ment. Bár az országos vásárok még mindig nagy népszerűségnek örvendtek, jelentőségük egyre csökkent. 1856-ban már így fanyalgott egy újságíró: "Az ezelőtti pesti vásár nevezetes volt leginkább azáltal, hogy egy suszterinas felakasztá magát egy fabódé ajtajára; a jelen József-napi vásár azonban semmiről sem nevezetes, még csak eső sem volt."
A századfordulón aztán fölépültek a vásárcsarnokok, így a heti piac fedél alá szorult. Az 1909-es Rendőri Lexikon tanúsága szerint ekkor már az országos vásárt is csak kirakodóvásárnak nevezték. Két hete alatt állatvásárra, luxuslóvásárra, sőt bor- és bőrvásárra is sort kerítettek, persze szigorúan a fedett csarnokokban. Magyar Elek 1920-ban a következő szavakkal búcsúztatta a múltat: "A sok jó, amit a vásárcsarnok-rendszer ígért, nem következett el reánk, a drágulás rémét nem tudjuk vele elijeszteni, de legalább az élelmiszerhamisítás is javában virágzik még mindig. Elpusztult ellenben miatta egy mozgalmasságában megragadó kép..."
Az 1694-től eredő hagyomány mégis nagy úr volt. A Magyar Anyák Naptára legalábbis még 1933-ban is felsorolta a budapesti négy országos vásárt, annak ellenére, hogy akkoriban már régen a BNV-kre járt a vásárlátogató közönség. A korabeli útikönyvekből persze kiderül, hogy a négy vásáridőpontból három, más tartalommal ugyan, de átlopakodott ebbe az új korba is. Kora tavasszal tenyészállatvásárt tartottak Pesten, júniusban zenei eseményeket fűztek fel a Júniusi hetek programjára, augusztusban pedig a Szent István-hét várta a városba látogatókat. Az pedig, aki a mézeskalácsosok, gyertyaöntők vagy papucskészítők portékájára vágyott, kis szerencsével még mindig kifoghatta valamelyik pesti kerület búcsúját.
