Az egyik szemem nevet: Kerényi Imre, a Színház- és Filmművészeti Egyetem tanára és a Madách Színház igazgatója az ő feneketlen humorával, labdáival és lírai hevületével a Fideszt, a szélsőjobbot és a polgári köröket blamálja. Szerves folytatása ez annak, hogy egykor Moszkvában április negyediki ünnepséget rendezett, és 1992-ben a Charta Kossuth téri nagygyűlésén lufit eregetett, majd azt mondta, hogy ahol a zsidókat bántják, ott ő zsidó, ahol a cigányokat, ott cigány, és különben is, Csurka mostanában egy szőke nővel mutatkozik, aki nem a felesége, és ennek bizony alaposan utána kellene nézni.

A másik szemem sír: Kerényi ugyanis nem főállású blama-nagymester, hanem színigazgató és egyetemi tanár. Ráadásul nem a saját színházát és társulatát igazgatja, hanem egy olyat, ahol másképp gondolkodó művészek is vannak számosan, ami egy normális igazgató és színház esetében természetes, ott és most azonban ezeknek a művészeknek lehetetlenné válik a helyzete, nem azért, mert Kerényi üldözni fogja őket, hanem azért, mert ezzel az emberrel sokak számára már a szemkontaktus is kényelmetlen fizikai közelség. Kerényi a legutóbbi fellépéseivel ugyanis közüggyé emelte a saját politikai nézeteit, és olyan látszatot teremtett, mintha ezzel morálisan válna alkalmatlanná az igazgatásra. Ugyanez igaz - mutatis mutandis - a tanításra: egy pojácába oltott néptribun ripacskodik a jobb és szélsőjobb szolgálatában, aki ezáltal már sem nem mester, sem nem tanár. Ezt a két pályát ott kell hagyni.

Csakhogy a dolog nem ilyen egyszerű: Kerényi momentán elsősorban a mártírszerepre tör, mégpedig azért, mert az egyéb, fontosabb szerepeiben kudarcot vallott. A Madách Színház lenullázva, tönkretéve, szétalázva - színpada és píárja Kerényi rozsdás glóriáját hivatott fényesíteni. Tulajdonosa, a Fővárosi Közgyűlés ellen Kerényi újabb igazgatói kinevezésének másnapjától hadat visel, oly módon, hogy nem hajlandó teljesíteni a szerződésben vállalt kötelességét, a színház kht.-vá alakítását. Az egyetemen a legutóbbi osztálya föllázadt ellene, méghozzá szakmai okokból. Kerényi rendezőként, színházvezetőként, tanárként szakmailag régóta nem létezik. Nyilván ennek következménye az a - hogy is mondjam - fölfokozott állapot, amely grafomániára, beszédmániára, szereplésre, magamutogatásra sarkallja.

Ezért azonban mégsem leváltani kellene, hanem - esetleg barátai, politikai üzletfelei és szerettei odahatására - segíteni rajta. Leváltani, megszabadulni tőle azért kell majd, mert szakmailag régóta alkalmatlan. És akkor kell majd, amikor ismét és sokadszor valamelyik szakmai minőségében azon kaphatni, hogy - szép, színháziasult szóval - gagyi.

A Fővárosi Színházvezetők Köre - melynek Kerényi szintén tagja - az egyetlen, amely most igazán nehéz helyzetbe került. Ez ugyanis egy "laza" egyesület, afféle önkéntes és öntevékeny szakmai csoportosulás, amely időnkénti állásfoglalásaival, leveleivel fontos tényező a színházi életben. Ott ezentúl nehéz lesz, tán lehetetlen is Kerényivel együtt dolgozni - nekik tényleg lépni kell, ha saját arcukat, méltóságukat, tekintélyüket meg akarják tartani.

A többit kiforogja magából az idő, mint Kerényit a jobboldal.