Boltost játszottam nemrég: végigsétáltam a Ferenc körúton, és megpróbáltam felidézni, melyik üzlet helyén mi volt gyerekkoromban. A cipőboltban műszaki cikkeket árulnak, a fényképész butik lett, a zöldségesnél ruhákat kínálnak, az egyik trafikban blúzokat lehet kapni, a másikban fehérneműt. A könyvesboltban hanglemezek között válogathatunk, a palacsintázó helyén játékgépek zakatolnak.

Tudom persze, hogy ennek ez a rendje, elvégre a piac diktál. A XX. század első felében még vendéglőből, kávéházból volt igen gazdag kínálat a Ferenc körúton. Az 1912-es keltezésű kávéházi listán öt itteni címet is olvashatunk, nem számítva a látvány szempontjából mindenképp Ferenc körútinak számító Valéria kávéházat az Üllői út és a József körút sarkán. S bár a negyvenes évekbeli telefonkönyvekben már csak három Ferenc körúti kávéház található, a vendéglők és éttermek között további nyolc itteni üzletre bukkanhatunk. És akkor még nem beszéltünk azokról a boltokról, amelyek távbeszélő nélkül is kiválóan működtek: mint például a 39. szám alatti - szemtanúk szerint igen sikeres - kocsma.

A Ferenc körúti kávéházak között az 1. szám alatti vendéglátóhely képviselte az állandóságot. 1887-ben nyílt meg itt az Elevatorhoz címzett üzlet. Az elnevezés kétségkívül az öt évvel korábban felépült Duna-parti monstrumra utalt, amely ott terpeszkedett a Boráros térre nyíló kávéházi ablakok előtt. Az 1912-es lista Svertetzky Károlyt jelöli meg tulajdonosként. Húsz évvel később viszont már azt írta A magyar ipar almanachja, hogy "a teljesen modernül berendezett kávéháznak, amely száz-százhúsz személy befogadására alkalmas, s előzékeny és figyelmes kiszolgálást nyújt vendégeinek" - 1918 óta - Grecsner András Róbert a gazdája. A negyvenes évekre aztán Boráros téri kávéházzá vált az Elevator, majd a háború után csemegeüzlet lett belőle. Ma bank.

A Dunától kicsit távolabb, a körút másik oldalán volt Pápa Zoltán kávéháza, a nevezetes irodalmi tejivó. Az üzlet 1927 és 1942 között működött a 10. számú házban: ez idő alatt egyre-másra jelentek meg róla az újságcikkek, Bóka László még regényben is megénekelte. A kortársak egyetértettek abban, hogy sehol másutt nem lehetett annyiféle újságot olvasni, mint Pápáék két helyiségből álló, vízkékre festett falú, a sűrűn állított, kétszemélyes asztaloktól zsúfolt tejivójában. Megyery Ella így írta le az írók, költők és festők meghitt tanyájául szolgáló helyiséget a Pesti Hírlapban: "Az egyik sarokban rádió, amely gyakran szól, a másikban zöld kalicka életunt kanárival, s az emberek feje fölött vaslécek. Ezekről lógnak leszakításra készen - mint terméstől roskadozó nyári fákon a gyümölcs - a különböző formájú, színű és eredetű rotációsok és magazinok."

Pápa 1942-ben feladni kényszerült az üzletet. A tejivó helyén Polyák László nyitott kávéházat, amely nem sokáig állta a versenyt. Ma virágbolt és ruhaüzlet működik a 10. számú házban.

Hasonló sorsra jutott a 41. szám alatti, egykori Magyar Ipar kávéház is: a Tűzoltó utca sarkán volt üzlet évtizedek óta közért. A Tompa utca sarkán nyílt Corvin kávéház ma drogéria. Réder György átelleni vendéglője helyén Patyolat létesült.

A végére hagytam azonban a happy endet. Akad ugyanis egy hajdani kávéház az Üllői út és a Boráros tér között, amely az elmúlt évszázadban mindvégig az evés-ivást szolgálta. A laktanyával szemközt, a 44-es számú ház földszintjén várta a századelőn a vendégeket a Zelmanovits-féle diákkávéház, ahol nemcsak kapucinert és vajas kiflit kaphatott a nagyérdemű, hanem már a megjelenés napján kézbe vehette a Nyugatot és A Hetet, akárcsak az összes napilapot - még a vidékieket is. A negyvenes években özv. Kaszás Ferencné vendéglője foglalta el a helyiséget, utóbb füstös pesti presszó került a helyére, szürkébe játszó bordó és arany kárpittal, hangulatvilágítással, zongoristával és lakkozott táblával, miszerint "Lekérés nincs". Ez volt a Kék madár, amely aztán olasz étteremmé lett, végül újfent igazi, magyaros vendéglővé alakult. Az öreg Zelmanovits vidáman koccintana rá, ha ma betérne.