öbb mint húsz évbe telt, hogy megtudjam, mit is csinált Csillebércen egy úttörőpostás. De most, hogy kezembe akadt az Útmutató az úttörőpostás pajtások részére című, 1976-ban kiadott, nagyon zöld könyv, kevés olyan kérdést tudnának föltenni nekem, amelyre ne volnék képes válaszolni. Pedig úttörőpostások már 1948-ban, a nagytábor megalapításakor dolgoztak Csillebércen: igaz, az első évben még csak egy ideiglenes épületben, amely mellett már akkor ott állt az integető, zászlót tartó úttörőszobor. Ez a barakk a következő esztendőben Dunapentelére került - ott az épülő Sztálinváros dolgozóit szolgálta -, az úttörőtáborban pedig elkészült a csupa üveg postahivatal. Pár évvel később egy útikönyv már úgy emlékezett meg róla, mint az ország legmodernebb postájáról.

Az úttörőpostásokat 1961-ig külön, később pedig az úttörővasutasokkal együtt képezték. A tíz-tizenegy éves gyerekek a négy hónapos tanfolyam után már önálló szolgálatot láttak el: a tanévben minden tizenötödik napon, nyaranta valamivel gyakrabban szálltak föl a reggeli szolgálati vonatra, amely munkahelyükre szállította őket. Az úttörőpostások a szabvány egyenruha mellé zöld karszalagot viseltek. Ebben teljesítettek szolgálatot a tábor területén, akárcsak az úttörővasút három állomásán létrehozott, úgynevezett "kezelőhelyeken".

Az úttörőpostások kézikönyvét forgatva az ember csak ámul. Hiszen láthatja, hogy negyedszázaddal ezelőtt a gyerekek nemcsak a levélhordás és képeslap-árusítás rejtelmeiben mélyedtek el, hanem egyszerűen mindent tudtak az utánvétel, a csomagfeladás és a portó szakmai titkairól is. Álmukból felébresztve is felmondták, milyen bélyeget kell ragasztani egy képeslapra, ha a célállomás a Vietnami Demokratikus Köztársaság (60 filléreset); mennyi a törékeny csomag pótdíja (3 kilogrammig 5 forint), illetve mennyibe kerül a "forintos" telefonok mellett még több helyütt fellelhető tantuszos készülékeket működtető távbeszélő érme (értelemszerűen az is egy forintba). A világ minden kincséért föl nem vettek volna "közrendellenes, államellenes, erkölcstelen tartalmú" táviratot, de tudták azt is, hogy "titkos nyelven szerkesztett távirat is feladható, azonban ehhez előzetesen a Központi Távíró Hivatal engedélye szükséges".

A postás pajtás mindig szem előtt tartotta a neki megfogalmazott tizenkét pontot. Ennek megfelelően például udvarias volt és fegyelmezett, vigyázott a bélyegek tépésére, bélyegzése tiszta és jól olvasható volt ("csak a rugalmas gumilapon lehet tiszta és jól olvasható bélyegzőlenyomatot kapni"). Szolgálata befejezésekor pedig ellenőrizte, nem maradt-e felvett küldemény az asztalfiókban.

Leginkább alighanem mégis a kézbesítést élvezte. Ha ilyen munkára jelölték ki, szolgálata kezdetén a közönséges levélpostai küldeményeket, valamint a könyvelt és a portós küldeményekről kiállított értesítőket - a tanultaknak megfelelően - fiókonként emelte ki a beosztószekrényből. A köteget átkötötte, és táskába helyezte. Ugyanide került az ajánlott küldemények kézbesítő könyve és az ajánlott levelek paksamétája is. A kézbesítést a tábor vezetőségénél kezdte, majd végigjárta az egész nagytábort. Zöld postáskarszalagjára, barna bőrtáskájára minden bizonnyal ámulva, talán némi irigységgel nézett minden úttörő, akivel aznap összefutott.