sak az igazság kedvéért jegyezzük meg, hogy eleink ezt pontosan tudták. Eleyer Albert állatorvos igazgató például így nyilatkozott 1924. június 21-én a Népszavának: "A lóhús egyenértékű a marhahússal. Közegészségügyi szempontból annak fogyasztása nem káros, csak a fogyasztók vannak még mindig előítélettel a lóhúsfogyasztás iránt."

Pedig a fogyasztóknak már csaknem két évtizedük volt, hogy hozzászokjanak a gondolathoz. A főváros vezetése még 1905-ben döntött úgy, hogy - kompenzálandó a marha, a sertés, a borjú és a csirke árának évek óta tapasztalható, gyors emelkedését - községi lóhúsüzemet létesít. A lóvágóhíd és a mellette helyet kapó hűtőház, valamint az üzem a sertésvágóhíd déli oldalán, a Gubacsi út 6. szám alatt épült föl. A közgyűlés az első perctől fogva szociális létesítménynek tekintette, ezért az alapításkor nemcsak az önköltséges üzemeltetésről határozott, hanem arról is, hogy "a lóhúst és az abból készült kolbászféléket közvetlenül a fogyasztók részére az üzem saját keretében hozza forgalomba, mely intézkedésnek az esetleges visszaélések megakadályozása volt a célja".

Az első évben 4289 lovat vágtak le a ferencvárosi gyártelepen, de már öt éven belül megduplázódott a termelés. Először 1917-ben került sor tízezernél több vágásra, aztán a húszas-harmincas években nagyjából kilencezer ló feldolgozására állt be az üzem. A Budapest-szerte létesített csaknem negyven lómészárszék a tőkehús mellett darált húst, kolbászt, csontot, sőt hájat és zsírt is árusított. A gondos statisztikusok természetesen azt is feljegyezték, miből mennyit gyártottak. 1936-ban például 8482 lóból 935611 kiló húst és 775647 kiló kolbászt mértek ki. Két kilónál többet azonban senki sem vásárolhatott egyazon napon a lóhúsüzem termékeiből.

A Népszava már idézett tudósítója egyébként meglehetős elégedettséggel írt a lóvágóhídon tapasztaltakról. "Itt is nagy tisztaság lepi meg kellemesen az embert. Az egész üzem virágokkal van földíszítve. Örülünk, amikor ezt megállapíthatjuk" - fogalmazott, majd végigkalauzolta olvasóit az egész üzemen. A 240 ló befogadására képes hűtőháznál kezdte, majd a vele lifttel is összekötött műhelyben és a hatalmas húsdarálókkal és töltőgépekkel fölszerelt kolbászgyárban folytatta. Megtekintette a bőrraktárt, akárcsak a lóápolók és a húsipari munkások szobáit, és közben az igazgatótól nemcsak azt tudta meg, hogy a lóhús fogyasztói a "fixfizetésű alkalmazottak, mégpedig a munkások, tisztviselők és kereskedelmi alkalmazottak", hanem azt is, hogy Magyarország elvesztette legjobb lótenyésztési területeit, ezért a feldolgozott hús minősége gyönge, olykor még "versenylovak, avagy fogyasztásra nem alkalmas lovak" is bekerülnek a gyárba.

Így aztán érthető, hogy a fejlesztés később sem állt meg. A közgyűlés határozata értelmében minden nyereséget az üzembe forgattak vissza, így ha több lóhúst evett a főváros közönsége, a vágóhíd is bővülhetett. 1930-ban új igazgatósági épületet, valamint munkásöltözőt és fürdőt létesítettek. A következő évben állatorvosi laboratórium és házi múzeum épült, 1937-ben pedig leraktak egy új iparvágányt.