Kérem, csukják be a szemüket egy pillanatra, és képzeljék maguk elé a Blaha Lujza teret. Nos, mi jut eszükbe? A szökőkút? Az egykor itt állt színházat idéző emlékkő? Az éjjel-nappali csemege a sarkon, esetleg az EMKE? A Corvin Áruház rettenetes alumíniumborítása? Lefogadom, egyvalamire egyikük sem gondolt: a bérházak földszintjén végigfutó árkádokra.

Pedig majd fél évszázaddal ezelőtt az volt itt a legnagyobb szenzáció. A városvezetés merész tettre szánta el magát 1957 elején: tekintve, hogy az októberi harcok során a Rákóczi út és a Nagykörút találkozásánál álló házak erősen megrongálódtak, a fővárosi mérnökök úgy döntöttek, helyreállításukkal egy időben egy több évtizedes problémát is megoldanak. Kiszélesítik a forgalmas kereszteződést.

Budapestnek ez a pontja tényleg hosszú ideje okozott fejtörést a szakembereknek. Jeszenszky Sándor már a húszas évek végén precízen kimutatta, hogy míg a Champs-Élysées például 80 méter széles, az Unter den Linden pedig 45, a mi Rákóczi utunkat mindössze 30 méter szélességűre szabták, nem beszélve arról a kis keskenyületről a Rókusnál, ahol a járda is igencsak összeszűkül. Ez már a korabeli forgalomnak is kevés volt. A gyalogosok egymás sarkát taposták, és az úrvezetőknek sem tudtak többet segíteni, mint hogy a főváros első forgalomirányító jelzőlámpáját éppen itt, a Blaha Lujza térnél szerelték föl.

Ésszerű megoldás egészen 1957-ig nem kínálkozott. Akkor azonban a várostervezők kezére játszott a történelem: a tanklövegek megtisztították ugyanis a terepet egy bátor újítás számára. Csak január 10-én adhatták hírül a lapok, hogy újra jár a színháznál a szerelmesek órája, áprilisban viszont már arról is írhattak: a tér körül megkezdődött az árkádosítás. Az épületek földszinti homlokzatát megbontották, a korábbi portálok helyét pillérsor vette át. Mögötte gyalogospasszázst hoztak létre, így az üzletek és a házbejáratok jóval beljebb, a házak gyomrába kerültek; az addigi járdát pedig elfoglalhatták az autók.

Mindez persze nem ment egyik napról a másikra. Csak 1958. május elsejei számában tudósított arról a Népszabadság, hogy a Rákóczi út 38-40.-ben elkészült árkád a járókelők legnagyobb tetszésével találkozott. Különösen sokan szemügyre vették ezt az árkádot a múltkori esős napokban, amikor százak kerestek menedéket alatta. A fővárosi tanács ezt, a Rákóczi útnak a Klauzál és az Akácfa utca torkolata közé eső szakaszát menten ki is kiáltotta mintaárkádsornak, és vele bizonyította, hogy - idézem - árkádosítás = jobb közlekedés. Ennek megfelelően hamarosan új köntösbe bújt az (egyébként már csak nevében) éjjel-nappali csemege, a Népszava (korábban az Est-lapok) székháza, szemközt velük a patika, és persze a tér harmadik sarka is, az EMKE-ház. Hosszas vita után dőlt el, hogy az EMKE maga az első emeletre költözik, és az összezsugorodott földszinti térben cukrászdát alakítanak ki.

Az 1961-ben megjelent Budapest útikönyv szerzői részletesen lefestették olvasóik számára, milyen is lett az újjávarázsolt Blaha Lujza tér. Írtak a tér leghangsúlyosabb épületéről, a Nemzeti Színházról, az itteni hatalmas forgalomról - a főváros és egyben az ország legnagyobb forgalmú pontján öt autóbusz-, hét villamosvonal keresztezi egymást -, sőt még a randevúóráról is. Külön paszszusban tértek ki arra, hogy a járdákat kiszélesítő, a járókelőket, a vásárlóközönséget és az üzleti portálokat az időjárás viszontagságai ellen megvédő árkádsor a második hároméves tervben végrehajtott újjáépítés és korszerűsítés eredménye. A munkálatok eredményeképpen szebbé, nagyvárosiasabbá, a forgalmat könnyebben lebonyolítóvá vált a neonfényektől megvilágított sugárút.

Igazi megoldást persze csak a Nemzeti Színház lebontása hozott. De az már egy másik történet.

N. Kósa Judit