Igazán jól választott a város 1929-ben, amikor helyet keresett Rákosi Jenő szobrának. Arra a kis térre került, amelyiknek még neve sincs, mégis minden pesti ismeri: oda, ahol a Dohány utca metszi az Erzsébet körutat. Tudják, ahol a ma bezárt Bástya mozi előtt, a Kertész utca torkolatánál kiszélesedik a járda.

A mészkő talapzaton álló, bronzba öntött öregúr - rajta felöltő, baljában sétapálca és széles karimájú kalap - nem egészen húsz évig időzött ott, a New York-palotával átellenben. Igazán elégedett lehetett a helyével. Hiszen az akkor épp Nemzeti, de mégiscsak Népszínházra látott, amelynek ő volt az első igazgatója. A József körút sarkán ott magasodott a sajtópalota, amelyet ő alapított. Ha pedig módjában állt volna belesni a Dohány utcába, megpillanthatta volna az Otthon Kör egykori székházát. Az újságírók erkölcsi testületének, a szegényebb tagok támogatását célzó egyletnek ő volt az első elnöke.

Azon a kis terecskén egy percre sem állt meg az élet. Ott volt, ugye, a New York kávéház - Rákosi Jenő legnagyobb ellenfele, Ady Endre is sűrűn látogatta hajdan -, nem messze az EMKE, meg a mozi. A mozi, amelyik egykor az Árpád kávéház volt; aztán a jellegéhez inkább illő Carmen nevet kapta, majd zugmozi lett, 1925-ben pedig a merész építészeti megoldásoknak köszönhetően hatszáz személyes filmszínház. A Palace-t 1939-ben Pestre, 1951-ben Bástyára keresztelték át.

Egyszóval igazán jó helyre került a 87 évet megélt, sokat tapasztalt Rákosi Jenő szobra. Szobor ilyen gyorsan talán sem addig, sem azóta nem készült el Budapesten. Hiszen alig hunyta le a szemét 1929. február 8-án a közismert író, újságíró és nacionalista politikus, a főváros már meg is kapta Lord Rothermere táviratát. A brit sajtócézár felajánlotta: kész fedezni a szobor felállításának költségeit. Hiába, az ő sorsuk végleg összefonódott: az agg közember a magyarság megmentőjét látta a lordban, a trianoni diktátum legkitartóbb ellenzőjében.

A város azonnal élt a lehetőséggel. Áprilisra döntöttek a helyről, a lord választottja, Kisfaludi Strobl Zsigmond 1930 márciusára elkészült a szobor gipszmintájával, november 30-án lehetett avatni. Lord Rothermere üzenetét Ward Price, a Daily Mail főszerkesztője olvasta föl, majd Klebelsberg Kunó beszélt. A szobor lábához a felső- és az alsóház, a kormány, a főváros és Pest megye képviselője is koszorút helyezett el. S bár a lord minden költséget vállalt, a széles körű gyűjtés eredményeként egy bronzkoszorú és két dombormű is fölkerült az emlékműre. Az egyik a lord és Rákosi kézfogását örökítette meg, a másik azt a pillanatot, amikor a fiatal író megfogalmazta híres mondatát: Budapestet előbb magyarrá, aztán naggyá kell tenni. A gyűjtésből befolyt pénzből még a Magyar Hírlapírók Nyugdíjintézetének is jutott.

Rákosi szobra szinte sérülés nélkül úszta meg az ostromot. Ami azt illeti, tulajdonképpen megvan ma is. Pótó János kutatásaiból tudjuk, hogy 1948 augusztusában a kultusztárca művelődési főosztályvezetője levélben fordult a polgármesterhez, kérve a már eltávolított mű bronzanyagát, hogy abból nemzeti és művészeti életünk kiválóságainak kisméretű szobrait nagyobb darabszámban el lehessen készíteni. A főváros hivatalnokai egy nap alatt kiderítették, hogy a szobor még áll. Így a polgármester - a közóhajnak eleget téve - maga engedélyezte a bontást. A talapzatra először József Attila, majd Ady portréját szánták, végül 1951-ben elhordták.

Ha igaz, Rákosi szobormásából nyolcezer Petőfi, esetleg Sztálin lett. Ki tudja, talán éppen Rákosikat készítettek belőle.