Most már csak azt nem tudom, vajon hol ismerkedtek meg az alkalmas fiatalemberekkel a XIX. század végi hajadonok. Mert Cziklay Lajos, az 1891-ben, Pozsonyban kiadott Katholikus hajadonok könyve szerzője erről sem az elméleti, sem a gyakorlati részben nem ejt szót.

Az olvasók legfeljebb azt tudhatták meg az idézett műből, hogy mi a szűziesség lényege és hatálya, melyek a szűzies tisztaság megóvásának eszközei, s hogy milyen erényekkel rendelkezik az ideális hajadon. Ez utóbbiakból tizenkilencet sorolt fel a jeles szerző, majd nyomban ellentétbe állította őket a hajadonkor megmételyezői-vel. Jelesül a testi szépségben való elbizakodással, a piperészkedési vággyal, az élvvágygyal, a táncmulatságok és színházi előadások látogatásával, a rossz irányú olvasmányokkal és - pláne - a szerelmeteskedéssel. A kézikönyv végül leszögezte: a hajadonnak nem szabad követnie azt, a fájdalom, nagyon is elterjedt véleményt, hogy kezét kell nyújtania az első kérőnek, aki megkéri őt, csak hogy asszonnyá lehessen.

Alig egy emberöltővel későbbről azonban már valamelyest más képet fest elénk Méhes András, akinek Társalgóját legutóbb e hasábokon részletesen méltattuk. Az ő művében már külön fejezet foglalkozik az ismerkedéssel. A szerző úgy foglal állást: ha az ember meg akar ismerni valakit, legegyszerűbb, ha a megfelelő helyeket látogatja. Legkézenfekvőbb helyszín a bál, a társas vacsora vagy a korcsolyázás, de nem lehetetlen színházban sem bemutattatnunk magunkat. Ha pedig minden kötél szakad, szert kell tennünk egy otthoni meghívásra.

A Társalgó szerzője azonban intőn fordult a nőkhöz, akikről mellesleg megállapította, hogy jó részük óhatatlanul pártában marad. (Nem utolsósorban azért, mert sok férfi általában nem nősül, mert nőtlenül olcsóbban és kényelmesebben él.) Méhes leszögezte: Ha nő kíván valakivel megismerkedni, nem szabad valamely közös ismerősnek ezt oly célzattal elmondania, hogy tudtára adja az illetőnek. Ha ilyesmit fiatal leány tesz, könynyen félreérthetik. Legszerencsésebb közvetítő egy-egy pillantás...

Aztán eltelt újabb negyven év, és az - akkor éppen - mindenható Fővárosi Tanács is belátta, hogy egy bátorító pillantás immár kevés a boldogsághoz. 1969 utolsó napjaiban, többéves vita után, a hivatal engedett az erős társadalmi nyomásnak, és kiadta a szükséges engedélyeket a Négy Évszak Házastárskereső Szolgálat számára. Mindazok, akik az ismerkedés természetes helyszínein - a korabeli felsorolás szerint tanulás, sportolás vagy munka közben, esetleg csoportos üdülés alkalmával - nem találtak társra, immáron egyhavi fizetésük egyötödéért egy teljes évre reményhez jutottak. A nőtleneknek és hajadonoknak, az özvegyeknek és az elváltaknak nem volt más dolguk, mint felkeresni az irodát, kitölteni a kérdőíveket, bemutatni a minden adatot nyilvántartó személyi igazolványukat (a bizalomnak, ugye, vannak határai), aztán a számítógép már kereste is a hozzájuk illő párt.

A Budapest című folyóirat 1973. júliusi számában foglalta össze az első három év tanulságait. Ennyi idő alatt mintegy 250 házasságot hozott tető alá az iroda, az első száz adataiból statisztikát is készítettek. Megállapították: hétszer több társkereső nő fordul hozzájuk, mint férfi, és a férfiaknak a számítógép is jóval több bemutatási lehetőséget talált, mint a nőknek. Közülük egy 28 éves dunántúli hajadon volt a rekorder, akinek hat potenciális partnert is mutatott a gép. Igaz, ő bárhová hajlandó volt elköltözni, ráadásul mindösszesen 154 centi magasra nőtt.

A Budapest szerzője egy másik példát is említ. A 34 éves, elvált, gyermektelen diplomás férfi, akinek Pest megyében saját háza volt, még úgy is több mint ötven nő közül válogathatott, hogy kikötötte, vörösnek és feketének be se mutassák. A 31 éves diplomás, budapesti társbérlettel rendelkező hajadonnak azonban, akivel végül házasságra lépett, ő volt az egyetlen esélye.