kalbász

Erre vágyom én is. Néhány oldal hasznos útmutatóra, amelyből megtudhatnám, mit tegyek, mit ne tegyek, és ha teszek valamit, azt mégis hogyan. Egy fogódzó kellene, valami szilárd támasz. Olyasmi, mint a Boldog Élet Könyvtára lehetett a húszas évek legvégén a budapesti olvasók számára.

Nem kétlem ugyanis, hogy a főváros nagyközönsége igen elégedett volt a dr. Lukács György, v. b. t. t., nyug. kultuszminiszter által szerkesztett, az Élet és Egészség Kiadásában megjelent sorozattal. A tizenhat füzetke összesen nem tett ki ezer oldalt, és mégis, olyan alapvető kérdésekre kaphatott belőle választ az ember, mint hogy mi a hosszú élet titka. Példányonként 70 fillérért bárki bérletet válthatott általa egy boldog - vagy legalábbis boldogabb - életre.

A füzet, amelyet a kezemben tartok a Boldog Élet Könyvtára 14. kötete. Z. Tábori Piroska és Rónay Viktor ebben a Jó modor és a Hasznos szórakozások világába vezették be az olvasót. Megmondták neki, hogyan álljon (Kirakat előtt ne álldogáljunk sokáig!), miként üljön (hogy az másnak kellemes látvány legyen). Kifejtették, hogy kell járni, mikor melyik oldalán ildomos menni nőnek és férfinak, öregnek és fiatalnak. Elmagyarázták, hogyan kell köszönni - hangosan és érthetően, de sosem alázatosan -, de nem mulasztották el megjegyezni, hogy a kézcsók igen egészségtelen szokás. Részletesen leírták a bemutatások és a megszólítások rendjét, nem titkolva, hogy az utóbbi terén Magyarország a legnehézkesebb ország.

A Jó modor... olvasói ezenkívül azt is megtudhatták, mi a rendjük az udvariassági és baráti látogatásoknak, hogyan kell helyesen beteget látogatni. Aki a szerzőpáros művét olvasta, az feleségével, gyermekeivel, cselédeivel mindig tisztelettudó, csendes hangon beszélt; nem dühöngött, nem káromkodott, utcán nem szemetelt és nem evett. Villamoson nem olvasott, hangosan nem kacagott; munkahelyén alárendeltjeivel is a megbecsülés hangján érintkezett, árulkodásra és besúgásra semmilyen körülmények között nem vállalkozott. Kávéházban ételt és italt vissza nem küldött, az újságokat nem foglalta le magának. Vásárláskor nem hordatta maga elé a fél üzletet, vonaton ingujjra nem vetkőzött, nem köpködött. Ha evett is, a világért sem fokhagymás kalbászt. Ha ajándékozásra került a sor, használati tárgyat adott a szegényeknek és cselédeknek, de tudta azt is, hogy rokonai jobban örülnek valami fényűző cikknek, amit maguknak persze nem vennének meg.

Ajándékot tovább soha nem adott, szomszédokhoz át nem szaladgált, tőlük kölcsön nem kért. Nem sugdolózott, vendégségben nem sajnálta a borravalót a cselédtől, ernyőjével a vizet senki nyakába nem csurgatta, levelet csak tiszta papírra írt. Tudta, hogy nincs szörnyűbb, mint a mindenféle vastag pamutból rikító színekben horgolt virág, mellyel kabátunkat éktelenítjük el.

És a hasznos szórakozások? Z. Tábori Piroskáék olvasója a zenét nemcsak hallgatta, hanem művelte is. Szabadidejében kirándult, közben tréfás versenyeket rendezett, ha pedig nyaralni ment, feltétlenül kesztyűben utazott. Sportolt is, de nőként csak illő mértékkel. Erre nézve ugyanis megdöbbentő intő példával szolgált a legutóbbi (amszterdami) olimpiász, ahol a nyolcszáz méteres síkfutás döntőjében, a célba érkező hölgyatléták egymás után roskadtak össze (...) és a túlfeszített lelki izgalom által kiváltott hisztériás görcsökben fetrengtek.

Ezért aztán a boldog ember elsősorban mégiscsak olvasott. Újságokat, folyóiratokat bújt, vagy megbízható kereskedőktől vásárolt kemény fedelű, jó könyveket. Sikamlósságokkal a világ minden kincséért be nem szenynyezte volna lelkét, képzeletét, házát. Könyveit gondozta, kölcsön soha nem adta. Észben tartotta a szentenciát: Az olvasnivaló minden másnál olcsóbb, egyetlen villamosjegy árából jó újságot vehetünk, egy pohár bor árából pedig egész hétre beiratkozhatunk valami jó kölcsönkönyvtárba, vagy megvehetünk egy jó könyvet, folyóiratot. Ugyancsak egy mozijegy árából előfizethetünk negyedévre egy jó folyóiratra.

Vagy - teszem hozzá zárójelben - a Boldog Élet Könyvtára további köteteire.