Az Első Magyar Szállítási Vállalat 1913-ban 4800 koronáért kínálta a legdrágább temetést. Ezért Dísz A osztályú ceremónia járt: a görög alpakka szarkofágot csatlósoktól vezetett hatfogatú gyászhintón vitték a sírhoz, a búcsúhelyet pedig négy óriási ezüst kandeláberrel, arannyal átszőtt atlaszpárnával, ezüst szenteltvíztartóval díszítették. Egy arannyal hímzett vörös bársonypárnát tartottak fönt a nemesi címerek és a rendjelek számára.

A szertartás persze csak a költségek egy részét tette ki. Az igazán gazdagok - derül ki Lakner Judit Halál a századfordulón című tanulmányából - kifizettek még néhány ezer koronát az örökre megváltott sírboltért, majd újabb ezreket az elegáns márvány vagy gránit síremlékért. Ezért nem meglepő, hogy a középosztály kevesebbel is beérte. Az általuk igénybe vett III. osztályú temetés - érc- vagy bükkfakoporsó négyfogatú, harmadosztályú halottaskocsival, a ravatalozó uralkodó színe a fekete és az ezüst - 400 koronából is kijött.

Az Első Magyar Szállítási Vállalat 80 koronáért kínálta a legolcsóbb temetést. Ehhez kétfogatú halottaskocsi és lakkozott fenyőfakoporsó járt, de fizetni kellett még a sírhelyért, valamint az egyházi szertartásért is. A számla végül 100 korona körüli végösszeget mutatott, ami a Dísz A temetés 4800 koronájához képest semmiségnek mondható, de a munkáscsaládok 80 koronás havi jövedelméhez viszonyítva tetemes összeg volt.

Az igazat megvallva elképzelésem sincs arról, hogy milyen végtisztességre számított Elblniger Jánosné, amikor 1912. május 24-én felvétetett a "Rákosszentmihály és Cinkota kőzségek általános ipartestületének kebelében alakult temetkezési egylet"-be. Róla sem tudok mást, mint hogy Rákosszentmihályon lakott, a József-telepen, és akkoriban elmúlt már tizennyolc éves, de még nem töltötte be az ötvenet. Ez utóbbi is csak abból derül ki, hogy egyleti tagkönyvének tanúsága szerint Tóbiás Ádám pénztárnok egy korona felvételi díj "lefizetését nyugtatta". Márpedig az alapszabály értelmében az ötven évnél idősebb új tagoktól már az első évben is két korona tagdíjat kértek.

A rákosszentmihályi és cinkotai ipartestület temetkezési egyletének célja természetesen nem volt más, mint "az egyleti tagok hátrahagyott családját temetési segélyben részesíteni". Tagjai 18 és 60 év közötti, mindkét nembeli, egészséges egyének lehettek; a jelentkezők felvételéről a tagság a keresztlevél bemutatása után egyszerű szótöbbséggel döntött. Elblniger Jánosné azonban csak némi megkötéssel élhetett tagsági jogaival: mint minden más nő, ő is csak egy férfi társa útján szavazhatott.

A tagok a felvételi díj mellett minden tagtárs halála után 40 fillért voltak kötelesek fizetni. Az elhunyt tagtárs örökösei tagonként 30 fillért kaptak kézhez: ez az összeg alighanem csak egy szerényebb temetés költségeit fedezte, hiszen Elblnigernét történetesen a 241. sorszám alatt vezették be az egylet törzskönyvébe. A fennmaradó pénzből az egylet tartalékalapot képezett. Ha ez sem lett volna elég, a választmánynak jogában állt "tömeges elhalálozás esetén a temetkezési segélyt annak fele részéig leszállítani".

Elblniger Jánosnétól alig három héttel a belépése után már elkérték az első 40 fillért. Pörgő Sándort aztán Mestyanek Mihály követte 1912 októberében a halotti bejegyzések között. 1913-ban négyen haltak meg az egyleti tagok közül, a következő évben viszont csak egy név került a listára. 1916-ban két, egy évvel később három tag után tartozott 40 fillért fizetni Elblnigerné. A 13. bejegyzés így szólt: "hősi halál, Viola Mihály".

Nem tudni, mi történt Elblnigernével az utolsó háborús évben. Alighanem kilépett a pénztárból, majd újra csatlakozott hozzá, mert az utolsó sorban ez olvasható: "1921. november 21. beiratkozási díj külömbözet 10 kor.". Őutána viszont - úgy tűnik - soha senki nem vette föl a temetési segélyt. A tagkönyv utolsó oldala, ahová az anyakönyvvezető igazolásának és az elnök utalványozási engedélyének kellett volna kerülnie, máig üres./p>