yerekkoromban az ember ösztönösen tudta, melyik a jó fagylalt. Azokban a ritka cukrászdákban, ahol igazit, főzöttet, ráadásul többfélét mértek, ahol a csokoládé, a vanília és az obligát piros (lehetett az puncs, eper vagy akár málna) mellé igazi különlegességek is felsorakoztak, olyan sor kanyargott, hogy szebb nyári napokon kilógott az utcára. Ha a "Fagylalt" tábla dacára mégis azt láttuk, épp csak úgy tessék-lássék állnak sorban a népek, tudtuk azonnal, hogy vizes porfagylalttal van dolgunk. Esetleg olyannal, amilyet a presszógéphez hasonlatos masinából, egy kar meghúzásával varázsol elő a kereskedelmi dolgozó.

Gyerekkoromban már és még nem jutott eszébe senkinek, hogy parfékülönlegességeket keressen a cukrászdákban. Már csak az idősebb hölgyek és urak emlékeztek például a Hauer figurális parfécsendéleteire, mondjuk a hideg krémből alkotott Lohengrinre - természetesen hattyústul - vagy Auguszték parfészobraira, a tojásokon ülő tyúkra, a bőségszarura és a gyümölcstálra. És persze csak az egészen hagyományőrző cukrászdákban lehetett látni holipnit vagy olyan kis ostyából préselt kagylóformát, amelyből faspatulával vagy műanyag kanálkával ehette ki a fagylaltot a nagyérdemű. (Igaz, az utcán fagylaltot nyalni már a két világháború között sem számított megbocsáthatatlan dolognak, de azért mégis...)

Gyerekkoromban egy forint volt egy gombóc fagylalt. Ami radikális áremelkedésnek számított az ötvenfilléreshez képest, de azzal a megnyugtató érzéssel járt, hogy akkor sem kell többet fizetni, ha véletlenül főzött, cukrászdai csodára bukkan az ember.

Gyerekkoromban azt is tudta mindenki, hogy ki (pontosabban mi) az a társadalmi ellenőr. Igaz, a köznép talán nem pont úgy fogalmazott volna, ahogy a Táncsics Kiadónál 1964-ben megjelent Kereskedelmi Társadalmi Ellenőrök Kézikönyve szerzői tették: "Az ellenőrök feladata ma és a jövőben is az, hogy ellenőrizzék, segítsék a kereskedelem munkáját, védjék meg a vásárlók jogos érdekeit, harcoljanak a még meglevő hibák ellen." S hogy mindezt hogyan tették olyankor, amikor a fagylaltra került a sor? Elsősorban kellő alapossággal, hiszen "a fagylalt - elsősorban nyáron és főként a gyermekek körében - rendkívül kedvelt és keresett cikk, mert jóízű, tápláló, és ráadásul hűsítő is".

Gyerekkoromban a gondos társadalmi ellenőr megnézte, nem kevertek-e vizet a tejhez, illetve az előírt nemesvelőből készítették-e a gyümölcsfagylaltot. Megfigyelte, rozsdamentes edényzetben, hűtőpultban tárolták-e a terméket, "nagy gondot fordítva arra, hogy az edényzet s maga a pult állandóan ragyogó tiszta legyen" - magyarán lemosták-e szódás vízzel. Ellenőrizte, megfelelő méretű-e a félgömb alakú, a végén rugós nyomóval ellátott kanál, tehát megkapja-e a vásárló a neki járó 2,5, illetve 5 deka fagylaltot. Ha kételye támadt, nem volt rest a kanalat megtölteni, a fagylaltot az előzőleg lemért tölcsérbe nyomni, majd a kettőt együtt a mérlegre tenni. Ha pedig így régebbi, kétdekás kanálra lelt, hát kellő diadallal legott kivonta a forgalomból. Ügyelt persze arra is, kellő rendszerességgel mossák-e a kanalat, visel-e a fagylaltos sapkát vagy fityulát, és hogy az utcai mozgóárusok triciklijén elég nagy betűkkel föltüntették-e a gyártó vállalat nevét.