"Ma már ritkábban történik meg, hogy a pesti járókelők belebotlanak a járda szélébe, de másképp volt ez hetven évvel ezelőtt, amikor újdonság volt a magasított gyalogút. (...) Az első magasított járdával a lebontott Régi Városháza mellett volt keskeny Városház utcában kísérletezett Pest város magisztrátusa 1871-ben, amely be is vált írta 1944-ben Horváth Elemér és Horváth Mária. A szerzőpáros alighanem téved rajtuk kívül mindenki 1868-ra teszi az úttestnél magasabban fekvő járda premierjét , de abban feltétlenül igazuk van, hogy 1871 fordulópontot jelentett Pest város útviszonyai dolgában. Ez volt ugyanis az az év, amikor a Lánchíd és az Alagút között egy bizonyos John Norris szabadalmát felhasználva kialakították az első deszkalapra fektetett, szurokkal leöntött fakockaburkolatot, a ma Kossuth Lajosként ismert Hatvani utcában pedig aszfaltot terítettek a forgalmas kocsiútra. (A megoldás "köztetszést aratott írja Budapest 1896-os keltezésű Műszaki útmutatója, így az új módszert hamarosan máshol is alkalmazták.)

Manapság persze, amikor a régi kockakőburkolatok jó része már aszfalt alá bújt, és csak bosszantó kátyú formájában tör felszínre, az ember szinte hajlamos megfeledkezni az útburkolatok nem is olyan rég még megvolt, hihetetlen forma- és anyaggazdagságáról. Ki tudja ma már, hogy a kockaköveket a városegyesítés környékén kezdték az út gerincére negyvenöt fokos szögben hajló, ferde sorokban lerakni, hogy így tegyék őket alkalmassá a nagyobb terhelés elviselésére? Ki emlékszik, hogy a Norris-féle szabadalomról hamar bebizonyosodott: a burkolat így elkorhad, sokkal szerencsésebb, ha miként az Andrássy úton betonalapra fektetik az impregnált fakockákat? A keramitról legfeljebb annyit tudunk, hogy esőben rettenetesen csúszik, viszont rég elfelejtettük: a "kongó téglának is nevezett hazai gyártmány népszerűségét nagyban növelte, hogy a századfordulón a gyártók jelentősen csökkentették az árát. És akkor még egy szót sem ejtettünk a kőburkolatokról. Van valaki, aki meg tudja különböztetni egymástól a trachit- és bazaltkockákat, nem beszélve a nemes gránitról? Pedig a választék abból is igen nagy volt. 1891-ben például kísérleti célzattal négy különböző fajtával fedték le a Kőbányai utat: az aszfalt alatt talán ma is lapul egy-két mauthauseni, vilshofeni, shwertbergi kocka, nem beszélve a Műegyetem szakértői által ugyancsak kellően keménynek minősített kissebesi quarzporfírról. Hogy nem akármilyen kőfajták voltak ezek, jól mutatja: egy 1940-es fővárosi tankönyv sietett felhívni a gyerekek figyelmét, hogy a forgalmasabb utcákat borító gránitot Budapest-szerte díszkőként is alkalmazzák. A Fichtel-hegyi a Széchenyi-szobor, a szászországi a Deák-szobor alapzatát adta, míg a New York-palota lábazata meisseniből készült.

A gránit azonban túl drága volt ahhoz, hogy minden utcát vele fedjenek. A kevésbé forgalmas helyeken győzedelmeskedett a makadám és a törékeny trachit, amelyeket aztán folyamatosan javítgatni kellett. Nem véletlen, hogy 1939-ben örömmel állapította meg Halász Árpád a Budapest húsz évében: "A székesfőváros vezetősége igyekezett is a burkolási munkálatokat a legmodernebb útépítési technika vívmányainak felhasználásával létrehozni, és mind több és több helyen küszöbölte ki a makadámutakat. A végeredmény pedig az aszfalt teljes győzelmét hozta. Míg 1895-ben a főváros kétmillió négyzetméternyi útburkolatából 800 ezer négyzetméter volt a makadám, 685 ezer a trachit és bazalt, 275 ezer a gránit, százezer a fa, és csak 57 ezer az aszfalt, száz évvel később a jóval nagyobb Budapest 23 millió négyzetméternyi burkolt útjának 86 százalékát már aszfalt fedte. Manapság legfeljebb az utak hat százalékán zötykölődhetünk kockaköveken, s a statisztika szerint nyolc százalékot tesz ki az "egyéb. A fakockák viszont 1960-ban az Andrássy útról is végképp eltűntek. Aki ilyesmit akar látni, annak ódon házak kapualjába kell belesnie: ott még hátha...

N. Kósa Judit

ta: Ú