Tőlem telhetően alaposan végigolvastam azt a listát, amelyet Liber Endre közölt a budapesti emlékművekről és -táblákról a harmincas évek közepén írott könyvében, és úgy találtam: a főváros ötvenedik születésnapjáról e tekintetben teljesen elfeledkeztek a gondos városatyák. Érthető persze, hiszen az ünnep esedékességekor, 1923-ban inkább az irredenta emlékek állítása volt szokásban. A városegyesítésről megemlékezni azonban az utókor dolga maradt.

A századik évfordulón mindent pótolt a városvezetés. Építettek, szépítettek, felújították mindazt, aminek rendbetétele már nem volt halogatható. Megnyitottak fél tucat centenáriumi kiállítást, színjátszófesztivált szerveztek, és kiadták az első Budapest Lexikont. Találkozót tartottak a szocialista országok fővárosainak ifjúsága számára, és Centenáriuminak nevezték el az új mátyásföldi lakótelepet.

A Fővárosi Tanács egyébként még 1972-ben rendeletet hozott arról, hogy minden létesítményt, amely a centenárium évében kerül tető alá, emléktáblával kell megjelölni. A jelölnivalóról aztán az egész ország gondoskodott. A népfrontmozgalom Együtt Budapestért felhívása értelmében minden pesti üzem, intézmény és vállalat igazgatója, valamint párttitkára személyre szóló levelet kapott, amelyben arra kérték, vegyen részt a főváros szépítésében; alkotásra szólították fel a művészeket, együttműködésre az ország megyéit; a budapesti ifjúmunkások pedig félmillió óra társadalmi munkát ajánlottak föl a parkok és közterületek szépítésére.

A szemfüles járókelő még ma is tucatszám találkozhat a "centenáriumi emléktáblákkal. Került ilyen a kibővített Déli pályaudvar aluljárójába és a Népszigetet a Meder utcával összekötő hídra, a Moszkva téri metróállomásra és a Szentendrei úti rendelőintézetbe, az új köntösbe bújt Alagútra, a kisföldalatti új végállomására és a teljesen átalakított fogaskerekűre.

Készítettek táblát az új iskolákra és óvodákra is, amelyek az ünnep ürügyén tiszteletet parancsoló tempóban épültek fel az új lakótelepeken. A beruházások hátterében az állami források szolid átcsoportosítása, korabeli szóhasználattal élve a vidék felajánlása állott. A lelkes újságcikkek minderről így tudósítottak: "a centenárium alkalmából a megyék minden lehetséges módon szeretnék kifejezésre juttatni elismerésüket és köszönetüket a fővárosi dolgozóknak, az üzemi munkásoknak. Nem felejtették el a falujárás, a tsz-szervezés emlékeit, a felemelkedésükért vállalt patronázs-mozgalmat és a vidék iparosításáért végzett munkájukat, az áldozataikat. Nos, mindezért cserébe a megyék játszótereket, óvodákat, emlékműveket adtak, virágot, követ, szobrot ajándékoztak a Népliget új, különleges látnivalójához, a Centenáriumi emlékparkhoz, és nem is kértek mást, csak emléktáblát.

Születtek persze klasszikus emlékművek is a jeles évben Budapesten. A legismertebb ma is ott áll a Margit-szigeten, szemben a déli bejáróval. Kiss István műve csupa szimbólum: domborművű jelképek borítják a három, egymásba csavarodott bronzlemez belsejét, még a köré épített pázsitkör sugara is épp huszonkét méter lett. (Ideje lenne egyébként huszonháromra bővíteni.) A Miskolc város által felajánlott térplasztika az újpalotai lakótelepre került, a Munkásőrség ajándéka a felvonuló munkásőröket ábrázoló dombormű pedig a November 7. térre. (Ugyanekkor létesült az angyalföldi Munkásőr park is szintén a centenárium alkalmából.) Az ugyanekkor kialakított hűvösvölgyi munkásmozgalmi sétány emléktáblája hasonlóan tágan értelmezte a centenáriumot: megszövegezői az illegális május elsejéktől a felszabadító szovjet csapatok diadaláig mindenről megemlékeztek.

A legsajátosabbra azonban mégis a Fővárosi Köztisztasági Hivatal felajánlása sikerült. Ők az ünnep alkalmából ingyenes lomtalanítást hirdettek ugyanis a budapestieknek.

N. Kósa Judit