Lóversenyen sem voltam még soha. Lehettem volna pedig: jó sok éve már, hogy elhangzott a meghívás, az ügetőre szólt, majd vacsorára valami eldugott, de garantáltan házias főztöt produkáló kiskocsmába. Szinte láttam magam, amint konflissal hajtatok végig a Stefánián, pörköltöt vacsorálok a Hangliban, esetleg a Batthyány brut mellett döntök a Prince of Wales pezsgő ellenében a Margit-szigeti Csárda vendéglőben. Aztán persze nem értem rá.

Pedig mindig is érdekelt, hogyan festhet egy sport, amely elválaszthatatlan a természettől - zöld fű, szabad ég, határtalan rónaság - a város kellős közepén, a Keleti pályaudvar jobbján, a Taurus gumigyár oldalában. 1880-ban a Csömöri és a Thököly út környékén - a Népstadion mai helyén - építették fel a később régiként emlegetett lóversenypályát, s bár 1910-ben a város felmondta a szerződést, hosszú ideig folyt a huzavona, hova is költözzék a lósport iránt rajongó úri közönség. Csak az első világháború után csitult néhány évre a vita: a kommün idején konyhakertészeti célzattal nemcsak a régi, hanem a már elkészült újabb ügetőpályát is felszántották. A Kerepesi úti területen - mint az Sándor Tibortól a Fotó Város Történet című könyvben olvasható - csirkefarmot tervezett létrehozni az új hatalom, a fogadóhelyre vezető alagútban pedig gombatermesztésre rendezkedtek be. A népbiztosok így látták hasznosíthatónak a "rothadt, tömegnyúzásra berendezkedett intézményt".

Elmúlt aztán ez is, s az alagi száműzetés után a lóversenyek és rajongóik a húszas években visszatérhettek Budapestre. 1925. május 10-én a Budapesti Új Lóversenytért Építő Rt. az Albertirsai úton megnyitotta az új galopp-pályát. Az elegáns, többszintes, minden kényelemmel bíró tribünépületek az ismert építészcsaládból származó Wellisch Andor tervei alapján készültek el, míg a Kerepesi úti ügető 1933-ban átadott vasbeton lelátóját az ugyancsak családi tradíciókat követő ifj. Paulheim Ferenc tervezte meg. Az utóbbi megnyitásakor Európa egyik legmodernebb és legmerészebb módon megoldott - a tetőszerkezetet tartóoszlopok nélkül kialakító - létesítménye volt.

Így aztán Budapest a harmincas évekre ismét a lósport fellegvára lett. Megyery Ella legalábbis elragadtatottan jegyezte meg 1937-ben kiadott Budapesti noteszében: "A magyar lóversenyek, lóversenyterek Ascottal, Grunewalddal, Freudenauval és a páriskörnyéki pályákkal említhetők együtt s a pesti meetinget meg kell kóstolnia mindenkinek, akit ez a sportág érdekel. A májusi Királydíj a párisi Grand Prixnek felel meg, erre noblesse oblige nem elmenni, hanem »megjelenni« mindenkinek, aki csak nem akarja, hogy társadalmilag holttá nyilvánítsák."

Ez vagy tényleg így volt, vagy pedig az 1961-es keltezésű Panoráma-kiadvány, az 500 kép Magyarországról szerkesztői is olvasták Megyery Ellát, mert amott meg a következők olvashatók a Lóversenyek címszó alatt: "Régebben a lósport a kiváltságos osztályok »házimulatsága« volt, egy-egy versenynapon valóságos divatbemutatót rendeztek a páholyok úri semmittevői, s vagyonokat érő összegek cseréltek gazdát a fogadásokon; a pályán az arisztokrácia és a pénzmágnások lovai futottak. Öncélú, zárt világ volt ez. Ma az állami gazdaságaink fajlovai mérik össze tudásukat a gyepen és a salakpályán, számot adva lótenyésztési szakembereink tudatos kiválasztási munkájáról."

Az ötvenes években, a fővárosi lóversenypályák leromlottak. A hálás utókor nem tett többet, mint hogy műemlékké nyilvánította Wellisch galopptribünjét. Egy több éven át futó szappanopera végén aztán megszületett a verdikt: a Paulheim-féle Kerepesi úti épület lebontatik, s bevásárlóközpontnak adja át a helyét, cserébe viszont megújul, kibővül az Albertirsai úti pálya. Hát így esett, hogy nem megyek én az ügetőre, most már soha.

N. Kósa Judit