Szocreál. Pesti ember úgy tudja kiejteni ezt a szót, mintha kicsit sajnálkozva, némi rosszallással azt mondaná: na nem baj. Hiszen a nemes klasszicizmus minden ízében a miénk, az eklektika valahogy hozzánk nőtt, a modernet manapság egyre jobban tiszteljük - no de a szocreál? Jó, hogy nem a panelt dicsérik itt nekünk.

Az Erzsébet (Sztálin, Engels) téri autóbusz-pályaudvar esete volt az első, amely rést ütött az elutasítás falanxán. Az - akkor még - épülő Nemzeti Színház útjából minden további nélkül eltakarítható építményről hirtelenjében kiderült, hogy Nyiri István egyik legjelentősebb alkotása, amelyet elkészülte, 1949 után a legbefolyásosabb szakmai köröknek kellett megvédeniük a túlzott modernkedés és az amerikai példák oktalan majmolásának súlyos vádjától.

De ugyanígy jártunk a Népstadionnal is: a dromosz szoborcsoportjainak átrendezéséről folytatott hosszas vita közben esett először szó a szélesebb nyilvánosság előtt is arról, hogy a stadion és környezete így, mindörökre félkész állapotában is megóvásra érdemes egész, a hazai szocialista realista építészet talán legjelentősebb, de kétségkívül legnagyobbra sikeredett emléke.

Prakfalvi Endre most megjelent könyvében, A mi Budapestünk sorozatban kiadott Szocreál című kötetben példák tömegével igazolja, hogy az 1945 és 1959 között épült házak egy folyamat lenyomatának tekinthetők, s nemcsak a korszak első éveiben, hanem később, az 1956 körüli esztendőkben is voltak alkotók, akik erősen eltértek a rendszer hivatalos stílusától. 1945 érthető módon csak a politikatörténetben számít igazi cezúrának.

Budapest ostromát követően a földig letarolt épületek pótlása mellett felhúztak jó néhány olyan új házat is, amelynek tervei többé-kevésbé még a háború előtt elkészültek. Így épült fel a Ferihegyi repülőtér fogadóépülete, az újpesti OTI-székház, de például az angyalföldi (Rákosi Mátyás néven megnyitott) József Attila kultúrház is, amelyet a felületes szemlélő ma hajlamos volna vérbeli szocreálként elkönyvelni. (Prakfalvi "mérsékelten modern stílus"-ként határozza meg ezt a modort.)

A velejéig modern pavilonépítészet emlékét őrzi a Magyar Rádió udvarában épült Pagoda, izgalmas építészeti kísérletek lenyomata a bányászok szakszervezeti székháza, az építőipari dolgozóké pedig a legmagasabb politikai körök rosszallását is kiváltotta. Az éppen napjainkban műemlékké nemesülő Dózsa György úti épületet a legkülönbözőbb tervekből rakták ugyan össze, a végeredmény végül mégis megkapó lett - sajátos körülmény, hogy az ádáz vitát követően a tervezők némelyike - a kor szokásainak megfelelően - nyilvános önkritikára kényszerült.

Prakfalvi úgy látja: a szocreált hoszszú évek kemény munkájával tudták csak rákényszeríteni az építészszakmára, annak ellenére, hogy a vörös hadsereg ittléte és a felszabadulási emlékművek szovjet segítséggel való gyors felhúzása világossá tette: az ország megszállása stiláris értelemben sem maradhat el. 1947-ben már kimondatott, hogy "az építészet is át- meg át van szőve politikummal", s a szaksajtó mellett minden lehetséges nyilvános fórumon zajló viták semmi kétséget nem hagytak afelől, hogy a "tartalmában szocialista, formájában nemzeti" stílnek uralkodóvá kell válnia ezen a tájon is.

Ebbe aztán sok minden belefért: a Népstadion díszpáholyának reprezentatív belső tereitől a Műegyetem R épületének nagyvonalúan megoldott enteriőrjén át a csepeli munkásszállóig, amelynek súlyos, palotát idéző homlokzata mögött kisszerű, igénytelen belső lapul.

A Szocreál című kis kötetet legjobb talán egy lélegzetre elolvasni, mint egy izgalmas regényt. Az építészet iránt érdeklődő városlakó elképesztő mennyiségű információt talál benne, az időrendi szerkesztésnek köszönhetően kirajzolódó kép pedig jól árnyalja a korszakról bennünk élő, gyakran elnagyolt elképzeléseket.

Ami viszont a könyv használhatóságát illeti, ez a darab sem lehetett kivétel A mi Budapestünk sorozaton belül: úgy látszik, ezekből a könyvekből mindörökre hiányozni fognak a keresést lehetővé tevő mutatók.

N. Kósa Judit