Azt gondoltam, engem már nem könnyű meglepni. A fél életemet múzeumokban töltöm, láttam én már bekeretezett tervrajzot, olvashatatlanná sárgult árkust ezret, varrógépet és gombolyag cérnát is százszámra, ha behunyom a szemem, gépeket látok, amelyeknek működését ebben a büdös életben én már bizony nem fogom megérteni.

De a minap megnyílt Textilmúzeum nagy attrakciója, a Tamásiból megmentett tutyigyártó gépsor már-már meghatott. Ott sorakoznak az otthonuk vesztett, fényesre kopott masinák Goldbergerék egykori kékfestőüzemében, Óbudán, még a nevük is gyönyörű, kártológép meg kallózó (miszerint ványoló), nem mozognak, nem működnek, de legalább szeméttelepre sem hordták őket. És, bár esküszöm, fogalmam sincs, mit csináltak, és pláne hogyan ezekkel a nem is olyan régen még hadrendben álló gépekkel - 1991-ben még javában termelte a tutyikat a Rittinger-féle üzem - óhatatlanul azon kapom magam, örülök, hogy ezek a masinák legalább megúszták. Olvasgatom a magyarázó szövegeket, bölcsen bólogatok, hogy valóban, "a gyapjúfonalból kötött lábbeli az erős kallózás hatására nemezcipő benyomását kelti", s hogy milyen érdekes, a tutyi készítésének folyamata nagyon is közel áll a svájcisapka előállításához. Egyébként meg tutyi sem lett volna - tudom meg -, ha J. Hargreaves 1764-ben nem találja fel a történelemkönyvekből is ismert spinning jennyt: az ipari forradalom kirobbantója ráadásul ott szerénykedik az új óbudai múzeumban.

Ami azt illeti, nemcsak a tamási tutyiüzem berendezésének fennmaradása megy csodaszámba. Az is kész mirákulum, hogy van még Textilmúzeum, s hogy ott van, ahol: az egykorvolt Goldberger-gyár Lajos utca 136-138. alatti törzsépületeiben, beszorítva az Óbudát ellepő panelházak közé. Volt persze Textilmúzeum korábban is, az Első Magyar Gyapjúmosó angyalföldi szövödéjében működött, míg a privatizáció ki nem húzta az épületet a gyűjtemény alól. Raktárba kerültek ezután a gépek, makettek, dokumentumok, onnan hordták szét őket - hatékony őrzés híján - az ilyesmire szakosodott gyűjtők. Ami maradt, abból szerveződött újjá többévi tetszhalál után a hivatalosan Textil- és Textilruházati Ipartörténeti Múzeumnak nevezett kollekció.

Egy ilyen szomorú történet ritkán végződik ennyire látványos happy enddel. Hiszen a Textilmúzeum nemcsak megúszta a teljes szétszóratást, hanem méltó helyre is talált. A kétszáztizenöt éves múltra visszatekintő Goldberger Sám. F. és Fiai cég törzsépületeit, az alapítás utáni évtizedekben felépített két polgárházat az eredetihez hasonló formában állította helyre a múzeumot működtető alapítvány. A rendelkezésre álló területnek most mintegy negyedét foglalja el a kiállítás. A tamási relikviák mellett helyet kaptak benne a textilipar különböző ágazatait bemutató makettek, rajzok és használati tárgyak, s szenteltek egy termet a Goldberger-gyár históriájának is. Mindazok, akik hozzám hasonlóan képtelenek különbséget tenni a kallózógép és a faszerkezetű harisnyakötőgép között, itt némi sikerélményhez juthatnak: a Buday-Goldberger Leó dr. regnálása idején, a harmincas évek végén lebonyolított reklámkampány dokumentumait például minden előképzettség nélkül élvezheti a látogató. A Goldberger-Bemberg ruhaverseny keretében, ha hiszik, ha nem, négyszázötven hölgy vonult fel a gyár legdivatosabb kelméjéből, a Parisette-ből készült ruhában a Vigadó falai között. Az első díjat elnyert ruhakölteményt Spieler Vera viselte; a készítő, dr. Spielerné szalonja pedig kellő nagyvonalúságról téve tanúbizonyságot a díjjal járó kétezer pengőt a Női Szabók Menházának alapja javára ajánlotta fel.

N. Kósa Judit