Kétféle az ember. Az egyik dudál, a másik nem. Aki dudálóvá lett, az örökre úgy is marad. Ismerek például olyat végtelenül rendes ember egyébként , aki autóban ülve szinte le sem veszi a kezét a dudáról: rátülköl a szabálytalanul parkoló kocsikra, a megkülönböztető jelzés nélkül robogó rendőrre, az úttest közepén tétovázó gyalogosra.

Teszi mindezt annak ellenére, hogy jó pár évvel ezelőtt, 1957. október elsején egész Budapesten érvénybe lépett a hangjelzési tilalom. Akkortól nemcsak a dudák és kürtök, hanem még a csengők is éjjel-nappali némaságra ítéltettek. (Az 1962-ben kiadott új KRESZ-tankönyv szerint: "Hangjelzést csak forgalombiztonsági érdekből szabad adni.)

Pedig a tülkölés szinte a vérében volt a pesti autósnak. Kötelessége is volt ez neki, hiszen az 1928-ban kiadott Autó Lexikon a Kürt címszó alatt így fogalmazott: "A gépjárműnek lakott helyeken való megindításánál, uccák keresztezésénél és minden esetben, amidőn ezt a közlekedés biztonsága szükségessé teszi, kürtjelzést kell használni. Kürtölni kell még a gépjárművezetőnek megálláskor, előzéseknél, irányváltozásnál és elsősorban természetesen akkor, ha a gépjármű előtt gyalogosok vannak, házakba való behajtásnál; ahol a vezető kilátása akadályozva van.

Hogy hány autós tülkölgetett akkoriban a fővárosban? Erről pontos képet kapunk Jeszenszky Sándortól, aki 1928-ban kiadott Szép Budapest című, igen kritikus hangú könyvében így ír: "A közúti közlekedés hiányai fokozzák az egyéb járművek jelentőségét, és nagymértékben elősegítik az automobilok számának emelkedését. Az automobilok száma 1905-ben 213, 1912-ben 1377, 1917-ben 2205, a román invázió után 803, de már 1923-ban 2588, 1925-ben 4968 és 1245 motorkerékpár, 1926-ban 6427 autó és 2165 motorkerékpár és 1927 júniusában mindkettőnek száma már elérte a 9520-at. Az automobil körülbelül 5-7-szer nagyobb forgalmat tud csinálni, mint a lovas kocsik, ennél fogva a városban lényegesen megnövekedett a forgalom. Egyes helyeken aggasztó lett és szigorú rendszabályokhoz kellett nyúlni. A Rákóczi út és a Nagykörút kereszteződésénél átlag naponta 13000 jármű halad el és a jelzőlámpa 1324-szer változtat útirányt. Ez a két szám állandó torlódást jelent itt.

De térjünk vissza az ötvenes évekbe, amikor a jelek szerint már olyan őrjítő volt a budapesti forgalom, hogy az állandó hangzavart csak a dudálás és csengetés teljes megtiltásával lehetett mérsékelni. Nos, az 1957-es Statisztikai zsebkönyv adatai mindenképp arról tanúskodnak, hogy az 1 millió 850 ezer lakosú főváros közlekedése dinamikusan fejlődött. 1952-ben tizenháromezer motorkerékpárt gyártottak a budapesti gyárak, 1956-ban már huszonnyolcezer talált gazdára. A személygépkocsikra való abroncsköpenyekből 52-ben 49 ezret, 56-ban már 64 ezret készítettek, s a gépjárműjavító és szerelő magánkisiparosok száma is jelentősen megnőtt ez idő alatt: 93-ról 259-re.

Mindent egybevéve körülbelül ötvenezer motorkerékpár és személygépkocsi rótta akkortájt a fővárost, nem beszélve a köztisztasági vállalat 114 géperejű és 268 lóvontatású szemétszállító járművéről, a csöngetésben élenjáró 1784 darab villamosról, a 719 autóbuszról, a 210 troliról és az 514 taxiról. E rettentő járműmenynyiség ismeretében érthető, hogy az 1956-os Budapesti tájékoztató szerzői így intették a fővárosba érkező idegent: "Budapesten a nap minden szakában élénk a forgalom, de különös óvatossággal közlekedjünk a csúcsforgalmi napszakokban, amikor a megnövekedett főváros valamennyi közlekedési járművén a legnagyobb forgalom bonyolódik le.

Ráadásul, ahogy akkor még csak sejteni lehetett, ez csak a kezdet volt. Néhány évbe telt csak, és 1959. október 28-án Budapest tanúja lett az első közlekedési dugónak. Egy népstadionbeli kettős labdarúgó-mérkőzés alkalmával annyi autó torlódott ugyanis össze a Baross téren, hogy két percre teljesen leállt a közlekedés.

Lefogadom, szabály ide vagy oda, akkor azért volt egy kis dudálás.

N. Kósa Judit