Ha nem tudnám amúgy is, bizony öregszem, abból mindenképp észrevenném, hogy egyre nagyobb kedvvel beszélek az időjárásról. A legforróbb nyáridőben felidézem az 1994-es július 31-ét a 30,3 fokos középhőmérséklet lényegét csak sejteti, hogy még éjfélkor is forróságot lehelt az aszfalt , ha pedig ránk tör a zimankó, felemlegetem az 1987-es válságos napokat, amikor a hó fogságába dermedt Budapesten a január 12-i mínusz 17,1 fokkal az utóbbi három évtized hidegrekordját is sikerült felállítanunk. Ráadásul, ahogy telnek-múlnak az évek, kezdek én is úgy emlékezni, hogy ifjúkoromban március idusán tavaszi ruhát öltöttünk, nyáron kánikula volt, ősszel derengő napfény közepette hullottak a levelek, karácsonyra meg leesett a hó, és úgy is maradt március idusáig, amikortól lásd, mint fent.

Pedig egy frászt.

Most, hogy végigolvastam dr. Réthly Antal 1947-ben Budapest éghajlata címmel kiadott munkáját, rá kellett döbbennem, hogy a főváros időjárása a meteorológiai mérések kétszáz éve alatt nem volt más, mint izgalmas szélsőségek sorozata. Mert vegyük csak a hetven év előtti eseményeket: 1928-ban "június 23-tól augusztus 5-ig a hőmérséklet a 25 fokot nap-nap után meghaladta, majd ezt a hőséget egy nap megszakította, és augusztus 7-től 30-ig újabb hőségperiódus lépett fel. De hamarosan meglett ennek a böjtje, mert 1929. január 2-tól egészen február 26-ig, azaz 56 napon át hosszabb-rövidebb ideig mindennap fagyott. Legerősebben február 11-én: az akkor mért mínusz 23,4 fokot máig nem sikerült alulmúlni. S ha már a rekordoknál tartunk, fölösleges azt hinnünk, hogy az idei nyár és a meglepően szép ősz holmi kuriózum lett volna. A legmelegebb pesti napnak változatlanul 1935. június 28. számít, amikor 39,5 fokot mértek a meteorológusok, de látott már Pest húsz fokot március 5-én és harmincat április 19-én is mindkettőt 1920-ban. És ez még mind semmi: 1917-ben 35,2 fok volt szeptember 20-án, 1932-ben pedig október elsején is 30,8 fokos kánikulában izzadt a város.

Réthly doktor adatgazdag művének talán legizgalmasabb tanulsága azonban mégis az, hogy a klíma még Budapest területén belül sem állandó. Ami például a légmozgást illeti, évtizedenként más és más jellemző szélirányokat és szélerősségeket mértek a szakemberek elsősorban azért, mert 1860 és 1870 között a budai Reáliskolában, a századfordulóig a Vár alatti Lovas úton, 1900 és 1910 között a Fő utcában, azt követően pedig a rózsadombi Kitaibel Pál utcában folyt az érzékelés. A hegyvidéken rendszerint alacsonyabb hőmérsékletet mérnek, mint a beépített területeken: "A Szabadság-hegy levegője átlagban mintegy két és fél fokkal hűvösebb, ami ugyanannyit jelent, mintha odavarázsolnánk Stájerországból Cilli vagy Römerbad hőmérsékleti klímáját, amelyet olyan sok budapesti nagy előszeretettel keresett fel, pedig a mi éghajlatunk csapadékban jóval szegényebb. Apropó csapadék: a harmincas évek vizsgálatai arról tanúskodtak, hogy a hó és eső évi összege Budán csaknem tíz százalékkal meghaladta a pestit, s a Népliget szinte sivatagnak számított mondjuk Solymárhoz képest.

Mindezek ismeretében az ember mosolyogva olvassa Ágai Adolf, azaz Porzó 1907-es keltezésű visszaemlékezései között azt a passzust, melyben a szerző így emlékszik gyerekkorára, az 1840-es évekre: "Időjárás tekintetében is változás van azóta. Akkor májusban igazi tavasz volt még, fehér nadrágos és fehér kalapos. Télen pedig rendesen beállott a Duna. Nos, ilyen a megszépítő messzeség bólintunk, aztán elolvassuk Réthly doktornál, hogy "1880-tól a nyarak vesztettek forróságukból s a telek az 1901-gyel kezdődő évtized óta enyhébbekké lettek.

Bólintunk megint. Egyszer még kiderülhet, hogy jól emlékeztünk, és ifjúkorunkban március idusán tényleg tavaszi ruhát öltött az egész város.

N. Kósa Judit

a˜ D˜ D4