Gondolom, úgy ötven-száz év múlva akad majd egy bölcsész, aki épp a huszadik század végi Budapest keresztnévadási szokásait választja kutatási témájául. Vizsgálgatja az anyakönyveket, vakulásig igyekszik összevetni őket a tévéműsorok porlepte példányaival. Aztán amikor már zsong a feje a Dzsenniferektől, Bobiktól és Eszmeraldáktól, megkönynyebbülten fedezi fel, hogy éltek itt közöttünk Jánosok és Péterek, akárcsak Annák és Orsolyák. Boldog mosoly ömlik majd el annak a megfáradt bölcsésznek az arcán. Hiszen akkor fél évezred alatt alig változott valami sóhajtja, és igazolásul felmutatja Büky Béla 1970-ben publikált tanulmányát, amely a fölöttébb informatív Keresztnévadási szokások Budán 14701541 között címet viseli.

Igaz, ami igaz, Büky Bélának jóval nehezebb dolga volt, mint amilyennel annak a jövőbeli bölcsésznek kell majd birkóznia. Hiszen mi maradt ránk abból az ötszáz év előtti időszakból? Elsősorban mély kutak, szutykos szemétgödrök. Minden mást elsodort az idő, leromboltak a török, majd a városért küzdő európai hadak, volt tűz és robbanás, el- és bevándorlás, majd teljes újjáépítés. Csoda, hogy ennyi maradt: földbe ágyazott romok, hulladék és néhány név. Pár száznál nem több. Nem túl sok, ha arra gondolunk, hogy a Mátyás kori Budát bizonyára tízezernél is több polgár lakta.

Azt a néhány száz nevet is elsősorban férfiak viselték. Buda magyar nemzetiségű lakosai közül 341-en hagyományozták nevüket az utókorra, s mindössze 33 nőről tudjuk, hogyan hívták őket. Legfeljebb az csendesítheti az indulatokat, hogy a vizsgálat egy sajátos budai divatra is fényt derít: épp ebben az időszakban volt szokásban, hogy olykor a férj vette föl a felesége vezetéknevét. Nem puszta büszkeségből persze. Úgy állt ugyanis a helyzet, hogy a budai öröklési jog szerint az özvegyaszszonyok megkaphatták férjük teljes vagyonát, így igen nagy volt a keletjük a náluknál fiatalabb, s egyben jóval szegényebb mesterlegények között. Aligha meglepő, hogy a jól sikerült kontraktust menten be is biztosították az asszony pontosabban az elhalt férj nevének felvételével. (Büky Béla tanulmányából ugyanakkor az is kiderül, honnan ered az a még ma is virulens magyar szokás, hogy az asszonyok a férjhezmenetellel egy időben egy férfinév plusz -né-vé változnak, minekutána a saját keresztnevüket csak némi nyomozás árán lehet kideríteni. Nos, a szerző rámutat: a középkori Buda német ajkú lakosai kaptak először rá, hogy a feleségeket mindössze egy -in toldalékkal különböztették meg férjuruktól.)

Nem véletlen persze, hogy Büky Béla elsősorban a keresztnevek vizsgálatára vállalkozott. Mint írja, ötszáz évvel ezelőtt elsősorban az volt a biztos. A vezetéknevek gyakran a származásra, foglalkozásra utaltak, esetleg valamely testi jellemzőt idéztek; nemritkán teljesen el is hagyták őket. Keresztnév azonban mindenkinek jutott, igaz, a szülők nem bizonyultak élénkebb fantáziájúaknak, mint a maiak. Hiába a keresztnevek széles választéka a már említett 341 magyar férfi 55, a 33 nő 16 különféle nevet viselt , jelentős részük ugyanazon a néhányon osztozott. A városnak a török általi elfoglalása előtti évtizedekben például minden hetedik férfit Jánosnak, minden tizenegyediket Péternek hívtak, de húszból-huszonötből jó eséllyel akadt egy Tamás, György, Máté, Gergely, Pál, Mihály, Balázs és egy Benedek is. (A németek között is a János név volt a legnépszerűbb, de náluk a Wolfgang követte.) A nők között magasan vezettek a Margitok minden bizonnyal Árpád-házi Szent Margitra való emlékezésül , feltűnő viszont a Mária kerülése. (A szerző ezt az erős Mária-kultusznak tulajdonítja, ahogy azt is, hogy Mária anyjának, Annának a nevét meglehetősen sok budai leány viselte.)

Lefogadom azonban, hogy arra még a jövő század bölcsészei sem tudnak majd választ adni, miért nem kísértette meg a férfinevek széles választéka egy pillanatra sem a XVI. század elején élt budai polgárt, Mészáros Andrást. Ő az egyszerűség kedvéért mindkét, a felnőttkort is megért fiát Jánosnak keresztelte ugyanis.

N. Kósa Judit

Jud