Ahogy a város bekebelezte a budai hegyvidéket, lassan kénytelen volt megválni annak legendáitól is. A túraösvényeket rendezett utak váltották fel, amelyeken hamarosan megjelentek az első automobilok. Az egykori vadászatok emlékét már csak egy tiltó tábla őrizte, amely egykor a város határában állt, s most csodálkozva nézett fel a körülötte magasló bérházakra. Hetvenöt évvel ezelőtt pedig végleg elpusztult a Normafa, a város leghíresebb fája, pusztulásában is bizonyítva, hogy a város él: keletkezik és elmúlik.

"Kidőlt a Normafa, a budai hegyvidék százados bükkfája - adta hírül a Turisták Lapja. - Az öreg bükköt, mely olyan sok viruló tavaszt és annyi bánatos őszt látott, mely oly sok szép hajnal derengését és annyi kísérteties alkony homályát megérte, kikezdte az idő vasfoga. Törzsét, mely számtalan orkánnal győzedelmesen dacolt, már évekkel ezelőtt kettéhasította egy szélroham. A megmaradt törzset a székesfőváros vette gondjaiba. Nagy kegyelettel gondozta. De hiába. Hosszú betegségnek halál a vége. A szúette, korhadt törzset kidöntötte az őszi szél."

Az újságíró érzelgős sorait ez esetben nemcsak természetbarát elfogultsága ösztönözte. A Normafa évszázadok óta tájékozódási pont volt a budapestiek számára. A Nemzeti első színészeit, a lassan betelepülő Svábhegy állandó lakóit, a harmincas években a fellendülő budai síparadicsom látogatóit látta vendégül az előtte álló két padon. Kilátás nyílt innen Budakeszire, a pilisi hegyekre, Pestre, a fa körül az üdezöld pázsit nyugtatta a szemet, űzte távolba a napi gondokat. Indokolt volt tehát a líra.

Az első tudósításra, amely már kétségtelenül a Normafát írja le, Siklóssy László bukkant rá az Életképek 1846. évfolyamában: "A Disznófőtől balra s felfelé térve, kis fáradsággal rövid időn eljutunk a zugligeti völgy legmagasabb pontjához. Itt a kilátás a zugligeti völgyön végig az egész hegységben a legkellemesebb. E ponton százados bükk áll. Néhány év előtt Döbrentey Gábor gondosságából egy réztáblát láttam a fa derekán." A szerző szerint a vers utolsó két sora így szólt: "Szélvészekkel itt fenn küzdvén / Hős viharbükk vagyok én."

A fát másfél évszázad ezer legendája lengi körül. A legkorábbi szerint a fát maga Mátyás király ültette volna egyik vadászatának alkalmából. Ezt már a múlt század elején cáfolta Gárdonyi Albert, a főváros legendás levéltárosa. A legismertebb történetek azonban a fa elnevezéséhez kapcsolódnak, s ezt a kérdést máig sem sikerült megnyugtatóan tisztázni. A kedvelt kirándulóhely a pesti magyar színészek körében is népszerű volt. Benza Károly és Szigeti József állítólag nagy természetbarátokként szervezték a hét végi kirándulásokat a Pesttől akkor még igen távolinak tetsző helyre. Ez komoly vállalkozásnak számított, mivel a fogatosok nem indultak neki a járhatatlan hegyi utaknak. "Annál nagyobb volt azonban az öröm fönn a fánál - szól a tudósítás -, mert az isteni kilátás kárpótolt és elfelejtetett minden fáradtságot. A látványtól fellelkesült színészek vállukra kapták Szigetit, és Schodelné elfelejtve állandó torokfájásait, elénekelte a Norma nagy áriáját. Ez pedig nagy dolog volt, mert az elkényeztetett művésznő még a forró deszkákon sem volt mindig kapható e nehéz szerep éneklésére, hát még a szabadban."

Egy másik verzió Nagy Imréné Benza Ida nevéhez köti a Bellini-opera eléneklését. Ennek alváltozata szerint a színésznő nem is énekelt, csak a Bellini-opera díszletére emlékeztette a fa, s innen a név.

A legendakört Ágai Adolf toldja meg híres könyvében: 1849-ben Budavár ostroma idején bizonyos Remellay Gusztáv, "korának kedvelt novellistája, ekkor nemzetőrkapitány arra cirkált járőrével és kémek után kutatott. Talált is egy gyanús alakot, egy toprongyos, szegény vándorlegényt. Batyuját nagysebtiben átkutatta és megtalálta azt, amit gyanúsnak vélt, egy összecsomózott szíjdarabot. Rémlátásában az ítéletet ott a helyszínen kimondta, és a nyomorultat felköttette a fa legalsó ágára. Jelentésében pedig, melyet a fő hadiparancsnokságnak küldött, a következőképpen tett említést az esetről: A Normafa környékén egy erősen gyanús, magát házalónak mondó kémet fogtam el, akit utólagos jóváhagyás reményében felakasztattam."

Sokan azt mondták, hogy ettől kezdve átok ült a fán. 1866-ban Erzsébet királyné még érintetlen szépségében csodálhatta meg, amikor a porosz háború elől a trónörökössel menekülvén Budán múlatta az időt. A hegytetőn állandóan fújó viharos szél a fa sok ágát letördelte, a kilencvenes években pedig egy villámcsapás kettéhasította a törzsét. Ezt az állapotot örökítette meg Keleti Gusztáv híres festménye, amit tévesen kelteztek a hetvenes évekre. Drótozással és vaspántokkal próbálták megerősíteni a fát, amely akkorra már zarándokhely lett, nem menekülve az ottjártuknak emléket állítók beavatkozásától. Szabó János írja le a Turisták Lapjában azt a babonát, amely szerint ha egy hajadon a Normafa kérgéből egy darabkát letör, és azt ereklyeként megőrzi, akkor hamarosan talál magának kérőt. Ez valóban élő hagyomány lehetett, mert a kortársak egyértelműen a vasárnapi turisták nyakába varrják a Normafa pusztulását. A fát sövénnyel ültették körül. 1917-ben azonban a kettéhasadt fa maradék lombját az orkán erejű szél letörte. A főváros először műemlékké akarta nyilvánítani, ami a fából megmaradt, ám a kilátástalan vállalkozás helyett inkább emlékkilátó felépítésének tervét fogadták el. Az aládúcolt törzs 1927. június 19-ig bírta, akkor végleg kidőlt. A csonkot a főváros kiemelte, és először a közeli vendéglő udvarába szállították. Innen a margitszigeti hőforrás vízeséséhez került, hogy a mésztartalmú termálvíz által képzett bevonattal tartósítsák a csonkot. Papp József szerint azonban megfeledkeztek róla, és még 1960-ban is ott állt az egykori vízesés oldalában: többcentis mészbevonattal odanőve környezetéhez.

A főváros először hársfát ültetett a Normafa helyére. Siklóssy László azonban helytörténészként jogosan háborodott fel: "A hársfák már csak azért is alkalmasak azt a hitet kelteni, hogy a Normafa hársfa volt, mert efféle közlések régi időben is láttak napvilágot. Nem árt tehát konstatálni, hogy a normafa sem hársfa, sem tölgyfa, hanem bükkfa, amint ezt Fekete erdőfőtanácsos is megállapította, amikor a fát 1927. július 29-én a Margitszigetre vitette." Harminc év múlva került egy bükkfa is, igazi erdei bükk: Fagus sylvatica.