A város nagyobb volt, mint képzelte, és a fél délelőttöt elvesztegette azzal, hogy szállodát keresett magának. Eljátszott egy kicsit a gondolattal, hogy a Keletiből egyenesen a Palatinusba hajtat, szobát vesz ki fürdőbérlettel, mintha mit sem számítana neki az a harminc pengő éjszakánként, aztán a harmadik reggelen illa berek. Végül győzött a józan ész. Húszfilléres szakaszjegyet váltva villamossal ment el a New York szállóig: végső soron ott is van fürdő, még ha echte Dohány utcai csapvizet használnak is benne.

Ideje volt hát körülnézni Budapesten. Az útikönyvben rögtön a Kétnapos programm című részt kezdte olvasni. Első nap délelőttre "tájékoztató körsétát" írt elő a szerző, esetleg autón. Kigyalogolt hát a Deák térig, hogy az előírás szerint a Vilmos császár körúton kezdhesse a tájékozódást. Megtekintette a Bazilikát, majd elment a Szabadság térre az Országzászlóig. Már csaknem dél volt, amikor nekivágott az Andrássy útnak: megcsodálta az Operát és az Oktogon teret - aztán nem bírta tovább, és felszállt a kisföldalattira. Egészen a Hősök teréig vitette magát, gyorsan végigsétált a kolonnád mellett, de tudta, hogy a Szépművészeti Múzeum mindennap csak fél kettőig volt nyitva. Negyven fillérért jegyet váltott, és felkapaszkodott az emeleti termekhez.

Ennyi gyaloglás után úgy érezte, jár neki egy kis pihenés. Mit sem törődött hát az útikönyvvel, amely svábhegyi kirándulást írt elő neki: bezötykölődött a Belvárosba, a Gerbeaud-nál ivott egy bécsi kávét, aztán kiült a korzóra. A nyárvégi napfény egész ősziesnek tűnt, a Buchwald-székeken élénken beszélgető hölgyek többsége már könnyű kabátot tartott az ölében. Nézte a hidakat, hallgatta a Hangliból odaszűrődő muzsikát, és eldöntötte, hogy másnap reggel az első útja a szemközti Királyi Várhoz vezet.

Akkor jött rá, milyen rettenetesen éhes. Elmosolyodott, amikor eszébe jutott a kósza reggeli terv a Palatinus-beli szobáról, meg az útikönyv lelkes szavai, melyek szerint a Margitsziget nem más, mint "impresszionista akvarell, melyet a Duna foglal kékezüst keretbe". Úgy döntött, egy vacsora erejéig ellátogat a híres szigetre, mit sem bánva a harmincfilléres belépődíjat. A Szigeten szinte hűvös volt az este. Bár tudta, hogy pontosan tizennégy vendéglátóhely közül választhatna, már eldöntötte, hogy a Piccadilly és a Csárda kínálatát veszi szemügyre. "Előbbi nagyvilági szabadtéri restaurant, tánccal, dzsezzel, elegáns közönséggel, utóbbi kedves, magyaros vendéglő magyarruhás cigánnyal és magyarruhás kiszolgálólányokkal, akik időnként énekkarba állnak és eldalolnak egy-két öreg nótát" - olvasta. Mégsem ez döntött a Csárda mellett: elég volt egyetlen pillantást vetnie a kifüggesztett étlapokra, hogy lássa, a Piccadilly rózsalugasos boxaiban már-már erkölcstelenül drága ételeket szolgálnak fel az arany vállrojtos pincérek. Egy szegedi halászléért három pengő ötvenet kértek - a Csárdában csak kettő ötven volt az ára -, a fél rántottcsirkével ugyanez volt a helyzet. Letelepedett hát a Csárdában és hosszan tanulmányozta az étlapot. Kihagyta a vegyes orosz ízelítőt öt pengőért, nem kért rákmayonnaise-t, sem harcsát rántva remouladdal. A libasült párolt káposztával három ötven lett volna, utána egy adag füge kerek egy pengő. Játszott egy pillanatig a gondolattal, hogy szalontüdőt kér gombóccal - az volt a legolcsóbb étel az étlapon, egy húszból kijött volna. Végül mégis borjúpörköltet rendelt galuskával, kovászos uborkával: még a fél liter szemelt rizlinggel és a tizenkét százalékos borravalóval is belül volt az öt pengőn.

Addig ügyeskedett azonban, amíg a zsebébe tudta rejteni az étlapot. Gondolta, egyszer majd megmutatja az unokáinak: lám, ő 1939. szeptember elsején fejedelmi vacsorát evett a margitszigeti Csárda étteremben. Aznap, amikor kitört a második világháború.

N. Kósa Judit