Liszt Ferenc az ájult ámulatnak szentelte vasárnapjait Pesten a múlt század hetvenes éveiben. A tévedések elkerülése végett: ő maga akkoriban már aligha lepődött meg bármin is - ami az ámulatot illeti, ő annak csak tárgya volt.

Lestyán Sándor az 1940-ben megjelent Pest-budai regélőben legalábbis úgy festi le a mester vasárnapjait, mint véget nem érő áldozatot a népszerűség oltárán. Főpapok és főnemesek, világszép grófnék, politikusok, tanítványok és zsurnaliszták vonultak tömött sorokban a mester szalonjába, hogy aztán mélységes áhítattal adózzanak a művésznek és a művészetnek. Liszt pedig úgy lépett fel a saját fogadószobájában, mint egykor a világ leghíresebb színpadain: kivárta a legmegfelelőbb pillanatot, a felzúgó tapsvihar közepette belépett, szerényen a zongorához ült, s ízelítőt adott abból a csodálatos játékból, melyet akkor már évtizedek óta nélkülözni kényszerültek a koncerttermek látogatói.

"Aztán lassan eloszlik a társaság" - idézi Lestyán. "Liszt Ferenc rövid cerkle-t tart, mint a fejedelmek, azt is csak a legkivételesebbekkel. Ez a jel - a hazamenetelre. A szűk baráti kör még ott marad a kis szalonban. Liszt most az anekdoták, vidám történetek mestere. (...) Most panaszkodik, hogy az a bizonyos Olga Janina grófnő megint utánajött Pestre, s itt találkozott a weimari zongoraművésznővel, aki szintén árnyékként kíséri mesterét. Találkoztak és nem éppen épületes jelenet játszódott le közöttük a Duna-parton. A panaszkodásban egy kis dicsekvés-féle is van. A mester már nem egészen fiatal, de még mindig a szépnem bálványa."

A mester akkoriban már tényleg nem volt egészen fiatal. Hatvankettedik évét taposta, amikor 1873-ban a pompakedvelő Budapest művészi működésének fél évszázados jubileumát pazar külsőségek közepette ünnepelte meg. A Haynald Lajos kalocsai érsek vezette szervezőbizottság jóvoltából három teljes napon át örvendezett a frissen alakult főváros afölött, hogy Liszt immár - a király által adományozott posztnak és tiszteletdíjnak hála - évente több hónapig a városban volt köteles tartózkodni. A mester pedig, átérezve a pillanat nagyszerűségét, a Nemzeti Múzeumnak ajándékozta összes emléktárgyait, amelyekből ereklyeszobát rendeztek be.

Bár Lisztet már 1875-ben kinevezték az akkor alapított Zeneakadémia elnökévé, a Sugár úti épület, s benne a mesternek szánt lakás csak négy évvel később készült el. A zeneszerző, aki a poszt követelte penzumot - a megállapodás értelmében karácsony és húsvét között kellett Pesten laknia - addig bérelt otthonokban töltötte, végre letelepedett. A baráti kör pedig igyekezett méltóképpen megünnepelni ezt a jeles eseményt: 1881-ben nem holmi apróságot, hanem egy kompletten bebútorozott szalont adtak át Lisztnek, benne a Fellner Sándor által tervezett, s egy tizenöt tagú hölgytársaság hímzéseivel díszített reneszánsz bútorokkal.

Öt évvel ezután, amikor Liszt elhunyt, csak a könyvek, a kották és a hangszerek maradtak a Zeneakadémia tulajdonában. A lakást a helyhiánnyal küzdő intézmény tantermekké alakította, a berendezést és az emléktárgyakat pedig a barátoknak ajándékozta az örökös. 1925-ben, a Liszt-gyűjtemény megalakulásakor alapos nyomozást kellett folytatni, hogy ezt-azt felleljenek közülük. A szalongarnitúra egyik karosszéke azonban idővel megkerült: ott látható ma is, a nem is olyan régen emlékmúzeummá alakított hajdani lakásban. A magas, bőrrel borított háttámla keretében úri hímzéses díszítés látható, rajta az ajándékozó, Pázmándyné Reitter Mária, a kitűnő muzsikus és jeles rajongó stilizált monogramját fedezheti fel a szemfüles látogató.

Liszt pesti mindennapjairól aligha lehet ennél többet mondani. Legfeljebb valamivel tárgyilagosabb információkkal szolgálhatunk, segítségül híva az ugyancsak múzeumba került réztáblát: "Liszt Ferenc lakásán található: kedden, csütörtökön, szombaton 3 és 4 óra között".

N. Kósa JuditrÄHÄH8