"A magyar szent korona nem egyszerű koronázási jelvény, mint más országok koronája, hanem annál több: közjogi fogalom. A nép az állami főhatalmat a koronázással ruházza át az uralkodóra. A felségjogok a szent koronát illetik, s a koronázás tényével szállnak át a királyra. A király ezáltal a szent korona hatalmának birtokosává, részesévé válik. (...) A király és a szent korona tagjai (az állam polgárai) együttesen képezik a szent korona egész testét. Tehát a magyar állam alkotója: a nemzet és a király együtt. A magyar állam területe: a szent korona területe. Ezt a területet feldarabolta ugyan a trianoni igazságtalanság, de (...) hiszünk a szent korona országegyesítő nagy hatalmában, misztériumában.

Íme, így foglalták össze közérthetően a tankönyvírók hatvan évvel ezelőtt mindazt, amit egy budapesti iskolásnak a Szent Korona-tanról tudnia illett. Az 1940-ben kiadott Fővárosunk, azaz "a lakóhelyismeret tanításához összegyűjtött tudnivalók fővárosunk jelenéről című munka bizonyos tekintetben hézagpótló kiadványnak készült. 1916. december 30. óta nem láthatott ugyanis királykoronázást Budapest népe, és már két évtized telt el úgy, hogy csak nevében volt királyság a Szent Korona országa. Mindez azonban nem járhatott azzal, hogy a felnövekvő ifjúság a legszükségesebb tudnivalóknak se legyen birtokában. Tudnia kellett mindent, amit a tudomány akkoriban a koronáról tudni vélt, nem beszélve az akkor ismert, mára azonban méltatlanul elfeledett koronázási jelvényekről. "A koronázási öltönyökből csak a harisnyák és a saruk maradtak meg, az 1848-ban történt elásás alkalmával azonban annyira átnedvesedtek, hogy hasznavehetetlenek. Ezeket a jelvényeket is Budán őrzik, a királyi várban, egy (...) pántos ládában.

A hatvan év előtti gyerekek a Szent Korona őrzésének módjáról is pontos képet kaphattak. Megtudhatták, hogy az erre hivatott személyek a koronaőrök, akiket mindig a kormányzó által javasolt főurak soraiból választott ki a törvényhozás két háza, egyszerre mindig egy katolikust és egy protestánst. A dolog neheze azonban mégis a koronaőrségre hárult: "A szent koronát és a hozzá tartozó drágaságokat a királyi várpalotának erre a célra berendezett páncélkamrájában a koronaőrség állandó őrállása mellett kell tartani, s csak fenyegető veszély és szükség esetén lehet máshova vinni. Szükségnek viszont nem minősülhetett más, mint a törvényes koronázás, a korona "épségének gondviselése, elvitele országos szertartásokhoz és ünnepségekhez, valamint a tudományos kutatás előmozdítása.

Ha ilyesfajta szükség állt elő, a miniszterelnök és a koronaőrök az őket megillető kulcsok birtokában csak együttesen nyithatták fel a páncélkamrát, csak így juthattak be a koronaékszerekhez. Ami a Szent Koronát rejtő ládát illeti, annak kulcsa a miniszterelnöknél volt, a másodpéldányokon viszont a koronaőrök osztoztak. Mi több, az 1928. évi XXV. törvénycikk még arról is rendelkezett, hogy "a miniszterelnök a saját kulcsait a miniszterelnökség házipénztára páncélszekrényének e célra kijelölt páncélfiókjában tartja. Hogy mi indokolta ezt a nagy elővigyázatosságot, arról is részletes tájékoztatást kaptak a budapesti iskolások: "A tanácsköztársaság idején Kun Béla állítólag megegyezett egy müncheni régiségkereskedővel a korona értékesítéséről. Nyilvános árverésen akarták eladni, a legalacsonyabb árát 100,000 svájci frankban állapították meg. Mindeme információk persze mit sem értek volna a koronázás aktusának leírása nélkül. Le is festettek szépen mindent: a koronázótemplomba igyekvő menetet, a fölkenést, a koronázást, az esküt, a koronázódombon való suhintást a négy égtáj felé és az újdonsült uralkodó fogadalmát.

Ki tudja, talán a kormányzó rosszallása, a "bűnös Budapest akkortájt még nehezen feledhető bélyege tette, hogy a szerkesztők épp csak a koronázási ünnep ötödik napi záróaktusára, a főváros terményajándékaira és a főpolgármester beszédére nem tértek ki. Pedig az erre adott királyi válasz az 1880-ban megjelent Állami szertartások című sillabusz tanúsága szerint igen tanulságos. A király a főpolgármester szavaira az etikett értelmében "körülbelül ekként válaszol ugyanis: "Kedvelt Magyarországunk fővárosa részéről, ősi szokás szerint fölajánlott koronázási adományokat kegyelmesen elfogadjuk, és lelkünk mélyéből óhajtjuk, hogy örömmel szemlélhessük e nagyreményű szép város folytonos emelkedését és kereskedelmének virágzó fejlődését, minek előmozdítását uralkodói kedves feladatunknak tekintjük.

De hát akkor, a tankönyv megjelenése idején 1940-et írtak. Akadtak dolgok, melyeket jobb volt nem erőltetni.

N. Kósa Judit

6