Próbálok visszaemlékezni az 1980-as évre. Akkor volt talán, hogy minden ABBA- és Boney M-kazettát nem beszélve a poszterekről és a gondosan összeállított cikkgyűjteményekről önzetlenül átadtunk az osztály egyetlen tagjának, aki némi spéttel lett diszkórajongó? De milyen képek kerültek akkor az emeletes ágy fölé? Fonográf? Locomotiv? Pink Floyd? Vagy akkor már dúlt a retró, és Illést meg Beatlest hallgattunk a lestrapált Teslán?

Egy biztos, a tánczenének akkortájt nem volt igazán keletje. Én legalábbis úgy emlékszem, hogy a Műjégen is a hangszóróból ömlő muzsika volt az egyik legrettenetesebb, elsősorban a Homokóra, amelyet valaki kitartóan igyekezett megállítani. Táncdalfesztivált se tartottak már egy jó ideje, bár a jól értesültek tudták, hogy a Metronóm '77 az volt, csak álnéven. Nekem mindenesetre a táncdalról még ma is elsősorban a Megáll az idő rekedt hangú dizőze jut az eszembe, meg a füstgomoly és a pohár a zongorán.

Mindezt csak azért meséltem el, mert lám, ennyi év után még kézzelfogható bizonyítékot is kaptam arra, hogy a táncdal emelkedett, ha úgy tetszik, akár nemzeti is lehet. Két évtizeddel ezelőtt legalábbis ezt sugallta az a zeneszerző-szövegíró, aki "Művészi, magyaros dalt és tánczenét a magyarnak! jeligével adta be pályázatát a Fesztivál '81 címmel meghirdetett tánc- és popzenei pályázatra. A nettül bekötött kézirat előlapjáról a szerzőt magát illető információkat is kaphatunk: a Magyar tánczenei hangulatok elnevezésű pályamű, mint írja, "A szerzőnek még mind kiadatlan és előadatlan több mint kétezer-négyszáz , saját szövegű és zenéjű művéből lett kiválogatva.

Mivel magamat, fájdalom, hosszú ideje a Kodály-módszer hazai csődjeként vagyok kénytelen számon tartani, e helyt tekintsünk el a dallam méltatásától, és foglalkozzunk kizárólag a dalszövegekkel. Az alkotó igen hangsúlyosan indítja a beküldött anyagot, Op. 500. sorszámú művének már a címe is roppant beszédes: "Táncdal lett az én eszményképem. A hely korlátozott voltára való tekintettel itt most csak a refrént közöljük: "Daloljunk mi és szórakozzunk, amíg vidámak s ifjak vagyunk! / Az idő is már oly hamar múl, így énekeljünk és táncoljunk... / Táncdal lett az én eszményképem, nem tudom mostan feledni sem! / Ha hallom olykor mind gyakrabban, úgy lángra is gyúl az én szívem. Hát így.

A második beküldött nóta (Op. 769.) a "Nyári estén a Halászbástyán címet viseli, de a szerző siet megnyugtatni a zsűrit, hogy "e szép zenéjű dallam Tavasz, illetve Őszi estén a Halászbástyánra is énekelhető. És tényleg, a dal mondanivalója mindhárom évszak említésével adekvát, a negyedik változat azonban kissé furcsa lenne. Hiszen ki tudná borzongás nélkül elénekelni, hogy Téli "estén a Halászbástyán, / Ábrándozva ülök egy padkán! / Elcsodálom a tájat, s Dunát; / Neonfényes oly szép Pest-Budát?

Szerzőnknek egyébként kétségtelenül a rugalmasság volt az egyik legfőbb erénye. Harmadik dalát (Op. 1204.), a "Holdvilágos szép nyári estén címűt több változatban is elkészítette, és bátran merített korábbi sikereiből. "Holdvilágos szép nyári estén írta "budapesti korzón sétáltunk! / Szállt reánk sok arany csillagfény, elmerengve úgy andalogtunk. / Hallgattuk a Dunapart zaját, hogy mit üzen a langyos szellőn; / Lángolt bennünk a szerelem is, ábrándoztunk díszes esküvőn. Azonban ha a tisztelt zsűri úgy kívánta, alkalmazhatta a második változatot is, amelyben a szerző sétahajóval merítkezett meg a pesti éjszakában, andalgás helyett dúdolgatott, a vén Duna hangját figyelte, haját nem szellő, hanem szél borzolta, és az esküvői gondolatok helyett a neonfényes Pest-Budán merengett. (Ezek után igazán nem lepődhetünk meg azon sem, hogy a szerző egy harmadik szövegváltozatban még a Balaton partjára is elkalauzolta hőseit.)

Csak azt tudnám, mi lett a pályázat végeredménye. Mégis, önök mit gondolnak: lett végül művészi, magyaros tánczenéje a magyarnak?

N. Kósa Judit

€DőEDőE8