Az angol nyelvű internetes ajánló, a TimeOut megró, sőt meg is mosolyog minket, magyarokat, amiért lépten-nyomon hazánk szomorú sorsával traktáljuk a hozzánk betérőket olvashattuk nemrégiben e hasábokon. Távol álljon tőlem, hogy kicsinyítsem a tudósítót ért depresszív élményeket, de hadd éljek egy kiegészítéssel: Peterjon Cresswel mérhetetlen szerencséje, hogy nem hetven évvel ezelőtt érkezett hozzánk. Akkor, garantálom, sírva szaladt volna haza a ködös Albionba.

Baján Gyula pozsonyi születésű pesti hírlapíró például szinte egész életművét arra építette fel, hogy a hazánk fölött ítéletet mondó nagyhatalmak egyszerű képviselőit a trianoni igazságtalanságra emlékeztesse. Mint az 1933-as kiadású Idegenvezetői Zsebkönyv előszavában írta, nem célszerű a témában hosszas előadásokkal traktálni a külföldit, sokkal hasznosabb, ha az egyes nevezetességek ismertetésekor térünk ki az odakívánkozó adatokra. Figyelmeztetett ugyanakkor, hogy "mindig meg kell válogatni, mit mondunk el az idegennek. A franciát például bizonyára érdekelni fogja, hogy a magyar parlamentben annak idején tiltakoztak Elzász-Lotharingia elszakítása ellen. Ha ugyanezt a németnek is elmondjuk, bizonyára bosszantani fogja.

Nos, Baján Gyulának a jelek szerint tényleg mindenről Trianon jutott az eszébe. A Szabadság téri Irredenta-emlékműnek szentelte művében a leghosszabb szócikket, de az elszakított országrészek sorsa fölött búsongott a Feszty-körképnél, a Nyugati pályaudvarnál, a 0. kilométerkőnél, a Baross-szobornál és az Egyetemi Könyvtárnál is.

A Földművelésügyi Minisztériumnál arra tért ki, hogy "Magyarország az egyetlen európai ország, amelynek nincs sóbányája, a Honvédelmi Minisztériumnál a környező államok fegyverkezését ostorozta, a Mezőgazdasági Minisztériumnál jelezte, hogy "a trianoni diktátum ezeréves hazánk minden végvárát is a kisentente-hoz csatolta. Még a Nemzeti Színháznál is így írt: "A háború és utána a szerencsétlen trianoni szerződés következtében beállott súlyos gazdasági válság pedig egyelőre lehetetlenné tette az új színház építési költségeinek előteremtését.

Az indulatos hírlapírónál jóval körültekintőbben jártak persze el azok a szerzők, akik az IBUSZ 1934-ben kiadott hivatalos idegenvezetői sillabuszát állították össze. Már a bevezetőben leszögezték, hogy politizálni a legszigorúbban tilos, ezért csak ott tértek ki Trianon következményeire, ahol elengedhetetlenül szükségesnek látták: a Fővárosi Könyvtár előtti Rothermere-kútnál, a Parlament ismertetésénél (Elzász-Lotaringia ürügyén), no meg a Szabadság térnél. A kanonizált idegenvezetői szöveg így kezdődött: "A Szabadság-tér közepén van az ereklyés országzászló, a trianoni béke feletti gyász jeléül félárbocra bocsátva. E hely magyar zarándokhellyé lett. Ezután következtek a területi, ipari és népesedési adatok, majd az Irredenta- szobrok és a virágtérkép ismertetése, miszerint "a halványzöld rész mutatja a mai csonka országot, míg a többi részt, melynek városai, falvai őrzik ezeréves államiságunk minden kincsét, melyeknek földjében legjelesebbjeink nyugosznak s melyeknek erdei, arany-, ezüst-, vas- és sóbányái adták a magyar birodalom pótolhatatlan értékeit, a trianoni béke tőlünk elszakította. Az idegenvezető ezek után elszavalta a Magyar Hiszekegyet, felolvasta az országzászló talapzatára írott Rothermere- és Mussolini-idézetet, majd a csoport továbbhaladt.

Volt persze harmadik megoldás is. Megyery Ella, aki Budapesti noteszében elsősorban a kávéházakkal és mondén mulatóhelyekkel foglalkozott (de élvezettel írt a golfpályákról, lóversenyekről és a kormányzó várbeli gardenpartijairól is), mindössze fél oldalt szentelt a Szabadság térnek. A vonatkozó bekezdést így zárta: "Nincs külföldi, aki meg ne nézné a zöldellő virágos gruppot, amely sötét és világos díszfüvekkel kirakva télen-nyáron ábrázolja az ország térképét.

Sétáljunk tovább, olvasó.

N. Kósa Judit