De hiszen ezek lovak kaptam fel a fejem múlt szombaton a szokatlan zajra. Patkócsattogás a Dob utcában? Emberemlékezet óta nem hallott ilyesmit az erzsébetvárosi nép ki is tódult mindjárt erkélyre-utcára. És valóban: lovas kocsi zörgött végig az aszfalton, pontosabban fehérre mázolt, piros üléses esküvői hintó. Ötven éve nem volt itt ilyen mondta valaki, és nosztalgiával figyelte, hogyan passzírozzák szét a násznép feldíszített autói az utcakőre pottyant lócitromot.

Aki hajnalban a kukásautók szusszanására ébred, a zsúfolt utakon pedig a locsolókocsikat és a dodzsemszerű utcaseprőgépeket kerülgeti, nehezen tudja elképzelni, hogy néhány évtizeddel ezelőtt mindez még lóerővel zajlott. Pedig fotók és írott dokumentumok bizonyítják, milyen jól mentek a dolgok a gépek megjelenése előtt is: az 1870-es években már nemcsak hatalmas partvist cibáltak maguk után az utcák seprésére hivatott fogatok, hanem az önműködő locsolókocsit is feltalálták. (A szekérre szerelt hordóból egy kilyuggatott csövön át permetezett a víz.) Az 1900-as évek elején aztán ezeket a feladatokat mindinkább igyekeztek gépesíteni feltűntek az első seprő- és locsolóautók, majd a hóekék , de a városban még hosszú évtizedeken át erős lófölény volt tapasztalható.

A főváros köztisztasági vállalata igazán komoly lóparkot tartott fönn Ecseri úti főtelepén, valamint az Erzsébet királyné útján, a Fehérvári úton és a Kisrókus utcában. Az 1940-ben megjelent Fővárosunk című tankönyv szerint 1937-ben mintegy hatszáz ló takarított Budapest csaknem egymillió lakosa után, és bár a vállalatnak volt még 169 ló üzemű locsolókocsija, két aszfaltmosója és 48 hóekéje is, az igazán komoly feladatok a szemétszállítás terén vártak az állatokra. A házi szemét összegyűjtésére túl nagyok voltak ugyanis a korabeli kukásautók, arról nem is beszélve, hogy motorjukat túlzottan igénybe vette a gyakori indulás és megállás. Maradt tehát a régi módszer: a 167 vas és 51 fa szemeteskocsi, a 243 igáskocsi és a 32 kordé, amelyeknek igazán jó hasznát vették a meredek hegyi utcákban és a budai Várban.

A népiskoláknak szánt tankönyv egyébként igen költőien írja le, hogyan is működött a köztisztaság gépezete. "Leginkább az esti és éjjeli órákban gyűjtik össze a napi szemetet a lakóházakban és az utcákon is. Ilyenkor önti a vice a szemétládák tartalmát a kapualjakban elhelyezett kosarakba. Hajnali négy órakor megindulnak a IX. Ecseri úti fuvartelepről a szemeteskocsik. Hosszú sorban érkeznek az Üllői úton, s aztán szétszélednek beosztásuk szerint, hogy felszedjék a járda szélére kikészített kosarak tartalmát. Mikor a városban a nagy forgalom megindul, a szemeteskocsik már megrakodva vonulnak az Ecseri úti telep felé. Itt vasúti kocsikba emelik a szemetet. A kocsik vasszekrénye az alvázról leemelhető. Erre szolgál az a négy vaskampó, amelyik minden kocsi oldalából kiáll. Láncra akasztva, daru emeli fel a tele szekrényeket, vasúti teherkocsi fölé szállítja. Ekkor megnyílik a szekrény feneke, és a szemét a vagonba hullik. A régi fakocsikról és az új gépkocsikról alagúton kerül a szemét a vasútra.

A nyilvántartások szerint tizenegy ló érte meg 1945. január 12-én az Ecseri úti főtelep felszabadulását. Mivel a városvezetők is úgy látták, hogy ennyi elenyészően kevés a Budapest utcáit borító kilencvenezer köbméter szemét eltakarítására, sebtében 59 millió pengőt folyósítottak a köztisztasági vállalatnak a szükséges eszközök beszerzésére. 222 lóval alapozták meg az új fuvartelep állományát, és nyár közepére végre újra tiszták lettek a bomba szaggatta utcák.

Akkor azonban már látni lehetett, hogy a jövő mégiscsak a gépeké. Félpormentes, majd pormentes szemétgyűjtő autók tűntek fel városszerte, a lovak először a belvárosból, végül a szűk és meredek hegyi utcácskákból is kiszorultak. Az újságok 1959. július 1-jén adták hírül, hogy immáron az utolsó hét szemetesló is nyugdíjba vonult.

N. Kósa Judit