Sárosdi, a prózaíró gyáva ember volt. Borzongató örömmel beszélgetett barátaival és prózaíró kollégáival a halálról, az ismeretlenről, arról, hogy képtelenség belegondolni abba, hogy a világegyetem végtelen, meg hogy az idő elkezdődött egyszer, ám hogy azelőtt mi volt, az ép ésszel föl nem fogható.

Azt azonban már nem vallotta be senkinek, hogy messziről kerüli a kutyákat, hogy igyekszik minél kevesebbet utazni a metrón, hogy repülőgépen két óra, amit különösebb hiszti nélkül elvisel, hogy kínos alapossággal ellenőrzi a csapokat elalvás, valamint a lakásból való távozás előtt, és a többi, és a többi.

Pszichológus ismerőse azt mondta Sárosdinak: "Öregem, te nem félsz, te szorongsz. A félelemnek többnyire konkrét oka van, te ellenben tárgyiasítod a szorongásodat, bemagyarázod magadnak, hogy félsz az utcán szembejövő kutyától, pedig az nem haraphat meg, mert szájkosara van, és pórázon vezetik."

A prózaíró a fotelban azon gondolkozott: lehet, hogy pszichológus ismerősének igaza van. Lehet, de nem biztos. Mert az a kutya bármikor eltépheti a pórázt, és egy heves mozdulattól a szájkosár is leesik.

A pszichológus ismerős vörösbort töltött. A szobában kellemesen terpeszkedett a meleg, napsütésben fürdött a filodendron az ablak előtt, az utcáról beszűrődtek a nyüzsgés zajai.

Sárosdi belekortyolt a vörösborba, arról kezdett el beszélni, hogy szerinte nem baj, ha félünk, a félelem egészséges dolog, életösztön, az állatok is félnek attól, hogy elkapja őket egy ragadozó.

A pszichológus ismerős közben komótos mozdulatokkal cigarettát sodort magának, többször is meg kellett nyálaznia a papír szélét, mire összeragadt.

"Az a probléma - kattintgatta öngyújtóját -, hogy olyan dolgoktól is félsz, amelyektől nem kellene félned. Persze, hogy az állatban működik az életösztön, és tart a ragadozótól, te azonban attól is rettegsz, aminek kevés az esélye, hogy bekövetkezzék."

Az öngyújtó végre lángot vetett, Sárosdi ismerőse átszellemült arccal szívni kezdte a cigarettát, hátradőlt a pamlagon, vizenyős szemeit a prózaíróra emelte. Amaz összekulcsolta kezét a hasa előtt (már amennyire annak méretétől lehetett), mosolyt erőltetett az arcára, olyasmit motyogott, hogy tisztában van azzal: saját magának ő a legnagyobb ellensége, de akkor is, az ember a kényszerképzetektől és a beidegződésektől szabadul meg a legnehezebben. Ám az elhatározás - fejtegette Sárosdi - megvan benne, mert volt időszak, amikor nem mert telefonálni se: ha megcsörrent a készülék, hezitált, fölvegye-e, végre nagy nehezen rászánta magát, és örült, ha a csörgés közben elhallgatott. Hál istennek, ma már nyugodtan telefonál vadidegenekkel is, s bemutatkozáskor is csak néha támadnak nehézségei: ritkábban bicsaklik meg a nyelv, biccen a fej, kapar egy-egy mássalhangzót hosszasan a torok. Csak a félelem is mérséklődne valahogy.

"Szorongás - eregetett füstkarikákat a pszichológus ismerős. Sárosdi nagyot kortyolt a vörösborból, és a pamlag fölötti polcon álló könyvek címét próbálta elolvasni. - Rá se ránts. Egyszerűen ne foglalkozz vele. Ilyen vagy, és kész. Ha valakinek nem tetszik, ne keresse veled a kapcsolatot. Az már az ő baja."

A prózaíró nem késett a válasszal: a lelke mélyén tudja, hogy emiatt tényleg nem kell szorongania. Akad az életben elég félnivaló. Például jeges rémület markolja a torkát, ha eszébe jut, milyen lesz majd feküdni a föld alatt. Az ember egyszer úgy, ahogy van, belevész a nagy semmibe. Vagy ki tudja, hova.

A pszichológus ismerős elnyomta a cigarettát, fölállt a pamlagról, összekötötte derekán a háziköntös övét. Az előszobában hosszasan rázták egymás kezét, Sárosdi biztosította ismerősét, mennyire jól jött neki ez a beszélgetés (az ilyenektől mindig szárnyra kap), ismerőse biztosította afelől, hogy neki is sok örömmel és tanulsággal szolgált. Abban a reményben búcsúztak el, hogy hamarosan találkoznak megint.

Odalent, a kapu előtt Sárosdi homlokát ráncolva tekintgetett jobbra és balra, nem tudván eldönteni a helyes irányt. Elment az utca sarkáig, jobbra fordult, két sarokkal később rájött, hogy egész másfelől mehetett a pszichológus ismerőséhez, mert az eddig megtett út egyáltalán nem ismerős. Mikor a szemből közeledő idős hölgy közelebb ért, kinyitotta a száját, ám amint megérezte torkában a kaparást, gyorsan becsukta, és arra gondolt: "A legegyszerűbb, ha megfordulok, visszamegyek oda, ahonnét jöttem, és az ellenkező irányba indulok el." Nézte, ahogy az idős hölgy távolodik. Nézte, és hirtelen nevetni kezdett, de úgy, hogy bele kellett görnyednie.