Harminc éve is a Nemzeti, a parkolás és a bódék miatt keseregtek

Éppen harminc évvel ezelőtt, 1970 májusában az Alkoholizmus Elleni Társadalmi Bizottság rendkívül súlyosnak találta a Soroksári úti detoxikáló állomás helyzetét. Megállapították, hogy a tizenöt férfi és hat nő elhelyezésére kiképzett osztály ágyai fizetésnapokon és szombatonként néhány óra alatt megtelnek. A bizottság leszögezte: nem újabb hasonló állomásokra van szükség, hanem egy ötvenágyas, jól felszerelt intézményt kellene létrehozni a kijózanításra szorulók érdekében. "Ez akkor lenne rentábilis, ha a beszállítottak 150 forint kezelési díjat, 40 forint vérvizsgálati díjat, 80 forint taxiköltséget és 300 forint büntetést fizetnének. Egy kétmilliós világvárosnak mindenképpen szüksége lenne egy ilyen detoxikáló állomásra írta a Budapest című havilap májusi száma.

A folyóirat persze némiképp túlzott. Hiszen a tízévenként esedékes népszámlálás adatai kimutatták: a fővárosban 1970. január elsején csak 1979522 ember élt, igaz, 135 ezerrel több, mint tíz évvel korábban. A szakemberek az örvendetes gyarapodás árnyoldalaira is siettek felhívni a figyelmet: "19601966 között az elhalálozások száma már több mint 18000-rel meghaladta az élve születésekét, tehát 1960 óta 153 ezer vidékről a fővárosban költözöttel növekedett a lakosság száma. A főváros fogadóképessége azonban a jelek szerint korlátlan volt, hiszen a munkahelyek száma még mindig 13-15 százalékkal meghaladta a Budapesten lakó keresők számát. Ami pedig az egyes városrészeket illeti, 1970-re nemcsak a XI., hanem a XIII. is lekörözte a korábbi legnépesebb kerületet, a Józsefvárost: az előbbi lakossága kereken 42 százalékkal nőtt tíz év alatt.

S ha már a statisztikáknál tartunk, a budapesti pedagógusok élet- és munkakörülményeit vizsgálva a lap megállapította, hogy az általános iskolák után immár a középiskolákra is a pálya elnőiesedése a jellemző. A tanárok keresetét illetően a következő eredményt kapták: a középiskolai pedagógusok bére átlagban 2537 forint ötszáz forinttal több ugyan a munkásokénál, valamivel elmarad azonban az alkalmazottakétól, a diplomához kötött foglalkozások közül pedig csak a gyógyszerészek fizetése múlja alul az övékét.

Jóval nagyobb lelkesedéssel írtak viszont a Budapest szerzői "egy hasznos kezdeményezésről. Mivel megállapíttatott, hogy a HKI kezelésében lévő lakások csaknem nyolc százaléka a teljes pusztulás határára jutott, s a teljes fővárosi lakásállomány felújításához tizenöt évre, valamint évi kétmilliárd forintra lett volna szükség, a Fővárosi Tanács menteni próbálta a menthetőt. Szerződést kötött a Nitrokémia Ipartelepekkel, hogy üvegszálvázas poliészterből gyártson le évi 200 ezer méter függőeresz-csatornát és 100 ezer méter lefolyócsövet, remélve, hogy ez "a gyors pusztulás megelőzésének hatékony eszköze lehet.

A lap persze tán meg se jelenhetett volna a Nemzeti Színház elhelyezéséről szóló cikk nélkül. Vittay Győző építész a színház számára kiszemelt új, a Dózsa György út melletti helyszínt ostorozta. Mint írta, túl messze van a belvárostól (pláne Budától), s újabb zöldterületet hasítana ki a Városligetből. Ehelyett egy régi idea felújítását javasolta: legyen a színház "a Madách tér tengelyével szemben, a városházi hátsó területen, a Tanács körút felé néző főhomlokzattal. S ha már a kritikánál tartunk: a lap szerkesztője nemcsak a metró Deák téri lejárata miatt morgolódott (mint írta, a pavilon leginkább mauzóleumra emlékezteti), hanem erős nemtetszésének adott hangot a fővárosszerte látható bódék kapcsán is.

Épp harminc éve írták ki egyébként az országos tervpályázatot a Gazdagrétre szánt lakótelepre. A Belváros ezenközben új gonddal szembesült: "a személyautók számának ugrásszerű növekedése miatt a nap bizonyos óráiban már nem lehetett parkolni a zsúfolt utak mentén. A tanács és a rendőrség összefogott hát, és új parkírozási mód bevezetéséről határozott. Utcáról utcára járva döntötték el, hol lehet engedélyezni a gépkocsiknak, hogy két kerékkel a járdákra állhassanak.

N. Kósa Judit