Talán valami átok ül az egykori Lágymányosi-tó területén. Ott a Duna, a híd, a sok szabad hely, mégis elszomorítóan lassan költözik belé az élet. A millennium idején még a hajdani tó bukott meg, mint mondén Konstantinápoly, legutóbb pedig az expó rekedt meg az obligát zászlóerdő felállításánál. És akkor még egy szót sem ejtettünk a lágymányosi vásárváros ideájáról, amely az ugyancsak nyögvenyelősen megvalósuló egyetemi negyedet nem számítva talán a legtovább tartotta magát az összes ötlet közül. Pedig már 1943-ban kiírták az első nyilvános pályázatot a lágymányosi vásárváros épületeinek megtervezésére. Az elképzelés a harmincas és negyvenes évek fordulóján megszülető Szent Korona útja-koncepció része volt. A Kelenföld felé továbbvezetni tervezett száz méter széles, impozáns sugárutat a mai Irinyi József utat Árkay Aladár két tizenhat emeletes pilonépületből kiindulva, egy palást ívelését követve kötötte volna össze az akkori Horthy Miklós híddal, az így kialakuló monumentális teret pedig sávházakkal szegélyezte volna. (Mindebből ma alig látható más, mint a Karinthy Frigyes út sarkán álló, íves kiképzésű háztömb.) A déli sávházsor mögött kapott volna helyet az új nemzeti stadion és az állandó kiállítási terület, az utóbbi persze csak "a sportcélok megengedte mértékig.

A háború azonban elsodorta ezt az elképzelést, olyannyira, hogy az 1953-as általános rendezési tervben már nyomokban sem volt föllelhető. Akkoriban a terv készítői egy Építőipari Egyetemet láttak volna szívesen a lágymányosi Duna-parton, miközben a vásárvárost a Csepel-sziget északi csücskére száműzik a Városligetből. Pár évbe telt csak azonban, és ismét fordult a kocka. 1958. május 30-án a fővárosi tanács végrehajtó bizottsága arról hozott határozatot, hogy 1960-ban megkezdik a vásárok áttelepítését a zsúfolt, leromlott állapotú városligeti pavilonokból az új lágymányosi vásárvárosba. A szakemberek úgy látták: az efféle rendezvények ideális helyéül a Duna-part kínálkozik, s mivel a Csepel-sziget csúcsa kikötőnek kell, az Óbudai-sziget pedig "belátható időn belül nem használható fel erre a célra, marad az amúgy is dinamikusan fejlődő Lágymányos. Külön előnynek tekintették, hogy a főbejáratot jelző tűszerű torony csúcsán egy vendéglővel "befejezheti a jelenleg elmosódott déli városképet.

Ezután valamennyire felgyorsultak az események, de a jelek szerint senki sem vette komolyan az 1960-as határidőt. 1959-ben a XI. kerületi, majd a fővárosi tanács is elfogadta a BNV beruházási programját, de egészen a következő év augusztusáig tartott, hogy az első társadalmi munkások ásóval-lapáttal felsorakozzanak a kietlen területen, és nekifogjanak a tereprendezésnek. Ezután fásítás következett, no és számos tervpályázat, miközben a BNV-t újra és újra a Városligetben nyitották meg. 1963. április 29-én már a főpavilonra kiírt pályázat eredményét is kihirdették: Gulyás Zoltán, Rimanóczy Jenő, Nagy József és Egyedi András azzal a jóleső érzéssel vehette át az első díjat, hogy ha lesz valaha dél-budai vásárváros, akkor az ő főépületüket csodálhatják majd meg az emberek.

Erről azonban egyre kevesebb szó esett, annak ellenére, hogy 1968-tól még évenként őszi vásárral is bővült a városligeti kínálat. A kormány végül 1972 februárjában huszáros mozdulattal vágta el a gordiuszi csomót: határozata értelmében az egykori tenyészállatvásár területére, a mezőgazdasági szakvásárok helyszínére, Kőbányára telepítették át az ipari vásárt is, mondván, hogy a város peremén bőven van hely, és a meglévő pavilonokat egész szépen helyreállították az előző évi vadászati világkiállítás tiszteletére.

Lágymányoson pedig minden maradt a régiben, egészen addig, míg Budapest és Bécs a nyolcvanas évek végén úgy nem határozott, közösen rendez világkiállítást. De ez már egy másik történet.

N. Kósa Judit

s 10³