Vajon gondolta-e a Donyec-vidéki bányász, amikor 1935-ben lankadatlanul két normát teljesített, s így naponta tizenhárom-tizennégy tonna szenet fejtett ki, hogy mi lesz ebből? Azt hiszem, még akkor sem sejthette igazán, amikor a munka átszervezésével no meg két másik ember segítségével 227 tonnára emelte napi termelését. Az meg talán álmában sem jutott volna eszébe, hogy alig tizenöt éven belül az ő nevétől lesz hangos az éppen csak acélozódó Magyarország. Pedig így lett: a negyvenes évek végén aligha volt ember, aki ne hallott volna a kétpercenként egyórai munkát elvégző esztergályosokról, a harminc gépen dolgozó marósokról és persze magáról Alekszej Sztahanovról, a "nem fizikai megerőltetéssel, hanem szellemi munkával operáló mozgalom névadójáról.

1950. február 25-én, amikor a magyarországi sztahanovisták kétnapos tanácskozása megkezdődött Budapesten, már sok mindenen túl volt az ország. Két év öt hónap alatt teljesült a hároméves terv, belecsaptunk az első ötévesbe, virágzott az újítómozgalom, megvolt az első országos újítókiállítás és -kongreszszus, sőt december 21-én lezajlott a két-háromszáz százalékos teljesítményeket eredményező sztálini műszak is. Ideje volt hát, hogy a munkamódszer-átadási mozgalom eredményein edződve a sztahanovisták is elmondják egymásnak, mire jutottak.

A tanácskozás jegyzőkönyvéből melyet nem késlekedett könyv alakban is megjelentetni a Népszava rendkívül építő jellegű kongresszus képe bontakozik ki. A Kispesti Textilgyár küldöttétől például megtudhatták, hogy "a pontos fűzés után a bordázás is lényegesen könnyebb, míg a WM Kismotorgyár 3158 százalékot teljesített sztahanovistája úgy nyilatkozott, "simításoknál és apróbb munkáknál nagyon bevált a rugós nyeregszeg. (Puszta véletlen lehet, hogy pár napon belül, március 24-én engedélyezte a minisztertanács, Rákosi Mátyásról nevezzék el a kötetben konzekvensen csak WM-ként emlegetett csepeli Weiss Manfréd Műveket.) A Mirelite mélyhűtő vállalat gyümölcsléosztályának címkézője, mint mondta, az anyagmozgatás ésszerűsítése révén emelte teljesítményét háromszáz százalékra, a Tejért túrózó osztályának dolgozója pedig még savófölözési újítást is benyújtott a sztálini műszak fölötti lelkesedésében. Az elszánás azonban önmagában kevésnek bizonyult. Az Athenaeum Nyomda könyvkötészetének ifjú számozója sietett kijelenteni: "Az, hogy dolgozóink között mennyire fontos az ideológiai felkészültség, megmutatta a Központi Ellenőrző Bizottság határozata a sajtóhibák megszüntetéséért. Éberségünket fokozni kell az ellenséggel szemben, amely ezen a módon is ártani akar Népköztársaságunknak.

Téved azonban, aki azt gondolja, hogy a párt és az ország vezetői magukra hagyták élményeikkel a sztahanovistákat, netán elpilledtek a varrógépmarásról, mozdonyvezetésről, kerékpárköpeny-készítésről folytatott szakszerű előadások közepette. Ellenkezőleg: Rákosi elvtárs amellett, hogy a jegyzőkönyv tanúsága szerint szónokolt, valamint megcsókolta a kongresszust köszöntő Messinger Péter úttörőt szakszerű kérdéseket is intézett a felszólalókhoz: "Rákosi: Mennyit keres átlagban hetenként? Kállai László: 200-250 forintot. Rákosi Mátyás: És azelőtt? Kállai: Volt úgy néha, hogy a falazó brigádban 400-at kerestem. (Derültség) Rákosi: De mielőtt nem volt sztahánovista? Kállai: Akkor 140-et. (Hogy mihez képest? A január 27-i illetményreform óta a segédmunkások 320-600, a miniszterek 3850 forintot kerestek havonta.)

Sok tanulsággal szolgált tehát a sztahanovisták kétnapos kongresszusa, s talán még több újdonat munkamódszer átadására lett volna mód, ha az egybegyűltek még azt a 267 élmunkást is végighallgatják, akik végül nem jutottak szóhoz. Így is megvolt azonban a sokszoros túlteljesítés eredménye: fél évbe sem telt, és a minisztertanács rendeletet adott közre az iparban és a bányászatban dolgozók normáinak rendezéséről.

N. Kósa Judit

ud¨Þ­