A fél város vigyorgott kajánul 1990-ben, amikor Vértanúvá vált a korábbi Ságvári tér. Nem mintha a tényben bármi vicces volna, csak hát mindenki tudta: a Ságvári téri Pest legkedveltebb házasságkötő terme, a legproccabb, legversmondólányosabb, leggitárosfiúsabb esküvők helye.

Hogy Vértanúvá lett a tér, nem lepett meg tehát senkit. Különösen, hogy mindenki azokra a vértanúkra gondolt, akikre csak akart. A kis tér a Kossuth és a Szabadság tér között, a Báthory, a Nádor és a Vécsey utca találkozásánál fekszik, ki-ki asszociálhatott tehát a hírhedt Neugebaude mártírjaira, Batthyányiminiszterelnökre vagy a Kossuth téri sortűz áldozataira. Csak azokra nem gondolt valószínűleg senki, akikről valójában elnevezték a teret. A Vértanúk tere elnevezés nem új keletű ötlet ugyanis: így hívták ezt az utcadarabot a Ságvárivá avanzsálás előtt is, igaz, alig egy szűk évtizeden keresztül. 1936-ban volt a keresztelő, akkor, amikor már két éve állt az összefutó utcák ölelésében Lechner Jenő építőművész és Füredi Richárd szobrászművész munkája, a Nemzeti vértanúk emlékműve. Azoké a vértanúké, akik 19181919-ben, a forradalmak, lázongások nem kívánt törlendő alatt vesztették életüket.

Az emlékmű ma már csak fényképeken látható. A kortárs Liber Endre így írta le a haraszti mészkőből faragott roppant alkotást: "A lépcsőtalapzatból hatalmas kőpillér emelkedik ki, melynek teteje honfoglalás kori magyar motívumok alkalmazásával megoldott kőkoporsóval zárul. Két oldalán az ún. Attila-kincsről vett bikafőn nyugvó áldozati csésze van (...) A kőpillér egyik oldalán Hungária hatalmas ősmagyar alakja áll. Alatta a felirat: »A nemzet vértanúinak 19181919«. A kőtömb másik oldalán erőteljes, izmos férfi vív sikeres harcot a lábai előtt vonagló szörnyeteggel. Alatta a felirat: »A Fehér Ház kezdeményezésére kegyelettel emelte a magyar nemzet«.

Ez a Fehér Ház természetesen nem az a Fehér Ház. Emez bajtársi szövetség volt, melyet József főherceg hívott össze 1929-ben, hogy ápolja "a polgári rend helyreállításáért vívott küzdelemben vértanúhalált halt bajtársak emlékét. Legfőbb ideje volt egyébként, mert a gondolat már egy évtizeddel korábban, közvetlenül a kommün leverése után megfogalmazódott. Huszár Károly miniszterelnök a nemzetgyűlés legelső ülésén fogadalmat tett, hogy "az utánunk jövő nemzedék ezeknek a vértanúknak a neveit soha nem fogja elfelejteni.

A szót tehát idővel tett is követte, és 1929-ben nekiláttak az emlékmű felállításának. Kezdetben az Eskü térre szánták ugyan, de a helyszíni szemle rávilágított, hogy az ottani terület lejtése túl erős. A költségek fedezésére indított gyűjtés jól haladt, a főváros jelentős adománya és az áldozatkész polgárok segítsége révén hamar összejött a szükséges nyolcvanezer pengő. Lechner 1930-ra elkészült a kőpillérrel, az e célból összehívott igazolóbizottság pedig igyekezett összeállítani azoknak a listáját, akiknek neve felkerülhetett a hófehér mészkő oszlopra.

A vértanúk emlékművét végül 1934 márciusában avatták fel, alig egy hónappal azelőtt, hogy a Parlament északi kapuja előtt leleplezték volna az 1918-ban meggyilkolt gróf Tisza István monumentális szobormását. A miniszterelnök figurája ötméteresre sikeredett, a művet uraló oroszlán kifaragásához harminchat köbméter követ használtak föl. A két emlékmű sorsa ettől kezdve kísértetiesen rímelt egymásra: alig volt idejük bekerülni a bedekkerekbe, máris eltűntek. Pedig a háborús pusztítást mindkettő viszonylag épen megúszta, a békével azonban nem bírhattak. Pótó Jánosnak az emlékművek sorsáról írott művében olvasható, hogy a Fővárosi Közmunkák Tanácsa már 1945. április 16-án kinyilvánította: "A Tanács úgy dönt, hogy a már lerombolt Tisza-szobrot eltávolítja, ugyancsak eltávolítja a Vértanúk terén lévő ellenforradalmi emléket. A tér névadójának ügyében mégis az utca embere mondta ki a végső szót: az újságok tudósítása szerint szeptember 30-án Budapest népe úgy tett pontot a história végére, hogy nem is maradt utána más, csak mészkőtörmelék.

N. Kósa Judit