A Bakáts téri iskolából annak idején háromfelé vitt az út, ha eljött a levegőzés ideje. A templomkert volt a legközelebb, de a szűkös kertecske gyöngykaviccsal volt felszórva; azzal a fajtával, amely nemcsak a szandálba, hanem a bokáig érő tornacipőbe is prímán beveszi magát. Mehettünk aztán a Markusovszky-kertbe is. Ott volt nem messze, a Knézich utca végénél. Hűvös, félhomályos, magas bérházaktól körülvett, igazi városi kert poros bokrokkal, satnya fűvel, sarkában leaszfaltozott, dróttal körülvett focipálya.

Érthető hát, hogy délutánonként azért fohászkodott az egész napközi, maradjon elég idő az ebéd és a tanulás között kigyalogolni egészen a Duna-partig. Háromutcányira volt ugyan, de megérte: a kettes villamos pályája és a Duna közé beszorított zöld csík a természet buja tobzódásával és izgalmas kalandok ígéretével kecsegtette az egész alsó tagozatot. A sűrű bokrok között forrón remegett a levegő, a villamos úgy robogott el az embertől karnyújtásnyira, mint indián mellett a szikrákat hányó gőzmozdony. Fönt, majdnem a Petőfi hídnál volt az óriáscsúszda - oda persze csak hétvégén, a szülők kíséretével lehetett felmászni -, a park közepén, a dedósok homokozója mellett pedig a hinta és a mókuskerék. Ha az ember átvágott a sétaúton, felállhatott a korlát aljára, és az állát épp rátámaszthatta a poros vas felső, naptól meleg csíkjára. A mélyben hömpölygött a Duna, jöttek-mentek a vízibuszok a marcona hajósokkal, a Petőfi hídon pedig dübörgött a forgalom. Az igazán bátrak persze a park végében játszottak: ott, ahol kicsit elvadultabb volt minden, s ahol a téglakerítés foghíjain át be lehetett lesni a komor és elhagyatott közraktárak közé.

Gyerekkorom hatalmas parkja egyetlen telek csupán. Igaz, óriási épület állt itt 1945 előtt. A nagybetűvel nevezetességgé emelt Elevátor ötven méter magas volt - hóna alá csaphatott volna egy mai tizenöt emeletes panelházat. A robusztus épület fontos szerepet töltött be fél évszázadon át itt a Boráros téren: a Budapestet bemutató turistakalauzok szerint "a főváros egyik látványossága s kereskedelmének fontos tényezője" volt. Még Jeszenszky Sándor, az 1928-ban megjelent Szép Budapest kritikus szerzője is úgy nyilatkozott, hogy "a Dunapart épületei legnagyobbrészt közömbösek a hely iránt, ahol állnak. Nagyobb részük akár a Wesselényi uccában is állhatna. Az egész pesti fronton csak az Elevátor, a Vámház, a Vigadó, a Lloyd, az Akadémia és a Parlament méltó a Dunához." Nos, bizonyos, hogy Ulrich Keresztély, az épület osztrák főtervezője semmit sem bízott a véletlenre. 4217 darab hét méter hoszszú cölöp garantálta, hogy a monstrum biztosan álljon a süppedős talajon, az ötemeletes konstrukciót 160 vasoszlopból szerkesztették össze. 1882-ben, amikor elkészült, négy és fél millió koronát emésztett fel a beruházás - a hozzá csatlakozó közraktárak potom kétmillióba kerültek.

Az épületről írt ismertetők büszkén sorolták, hogy a roppant gépsor fél nap alatt háromszázezer métermázsa gabonát képes megmozgatni, s hogy a hajón érkező terményeket "gőzerővel és légnyomással" tíz emelőgép juttatja el a kétszázkilencven gabonatölcsérhez, hogy onnan folytathassák útjukat a közraktárak, vagy a Soroksári úti nagy gőzmalmok felé.

Az Elevátor a nevezetességekben amúgy nem bővelkedő Ferencváros egyik büszkesége lett hát. Nevét egy Boráros téri kávéház is felvette - később az FTC zártkörű kaszinója vált belőle -, roppant tereit minden érdeklődő megszemlélhette: a technikai csoda minden hétköznap 8 és 10, valamint 13 és 16 óra között várta a látogatókat, mégpedig díjmentesen. Mégis, az idő fölötte is vészesen eljárt. Egyre kevesebb gabona érkezett a Dunán, a gőzmalmok némelyike teljesen leállt. Felépült a Boráros téri híd is, városiasodni kezdett a korábbi gyárvidék. A ferencvárosi pályaudvarnak szánt bomba tulajdonképpen csak pontot tett a história végére. Budapest szegényebb lett egy látványossággal - igaz, kapott egy parkot.

N. Kósa JuditlÆ