A középkori templomokat hajlamos monumentális alkotásoknak képzelni az ember. A durhami székesegyház magasba nyúló ívei, a toulouse-i katedrális súlyos árkádjai jutnak eszébe, meg az a rengeteg kő, a temérdek anyag, amelyet e hatalmas épületek készítői egybehordtak. Csaknem egy évezrede, hogy a román stílusban emelt óriási templomok kinőttek a középkori városok házai közül. Egy egészen más, a maira alig emlékeztető Európa volt a tanúja annak, hogy kőfaragók és kőművesek százai sok évtizedes munkával tető alá hozták e lélegzetelállító építményeket.

A romantika korában Magyarországon is sorra húzták fel az istentiszteletnek szentelt épületeket. Monostorok és székesegyházak születtek, miközben - mint az az iskolai történelemkönyvekben vastag betűvel szedve áll - Szent István törvényben szabta meg: minden tíz falu építsen magának egy templomot. Ezek a kis falusi templomok azonban alig voltak nagyobbak egy mai átlagos lakószobánál. A legelsők például úgy nyolcszor négy méteresek lehettek, ráadásul - már ami a többségüket illeti - egy darab kő nem sok, annyi sem volt bennük.

Számos érv látszik alátámasztani, hogy e korai templomok leginkább fából, nádból készültek. A szakemberek leggyakrabban Freisingi Ottót idézik, aki I. Frigyes német császár keresztes hadjáratának krónikásaként járt Magyarországon 1147-ben. Akkor imigyen jegyezte fel tapasztalatait: "Kellemes, derűs a táj (...), de a lakók idegenszerű szokásúak, és ezért ritkán díszítik országukat falakkal és épületekkel. Mivel pedig hitvány falvaikban és városaikban házaik nagyobbára nádból, ritkán fából, de legritkábban kőből épültek, egész nyáron, meg ősznek idején sátrakban laknak." Igaz viszont, hogy Freisingi Ottó a keresztes hadak rendes útvonalát követve az Alföldön vágott át - elképzelhető tehát, hogy a Dunántúl és az Őrség erdőkkel borított vidékeit járva több faépületet figyelhetett volna meg.

Szent István törvényéből az is világosan kiderül, hogy a templomalapítás körül kire milyen feladat hárult. "Minden tíz falu templomot építsen, és ajándékozza meg azt két házzal és ugyanannyi cseléddel, továbbá lóval, kabalával (kancával), hat ökörrel és két tehénnel, harmincnégy darab apró barommal. Ruhákról pedig, mind papi öltözőkről, mind oltártakarókról a király gondoskodjék; papról és könyvekről a püspökök." A regula értelmében tehát a templomot is, akárcsak a hajlékul szolgáló épületeket, maguk a lakosok készítették. Isten háza nem sokban különbözött a falu többi házától. A lakóépületeket földbe mélyítették, a gödör fölé emelt, rendszerint náddal fedett nyeregtető alatt meglehetősen szűk helyen osztoztak az ott élők. A sarokban kőből rakott kemence állt, körülötte, a földből kivájt padokra terített gyékényeken aludtak a család tagjai. A sötétséget a nyitott tűzhely lángja űzte el. A templom is hasonlóan festhetett: durván öszszerótt rönkökből, sárral fedett vesszőfonatból építették, náddal vagy zsúppal fedték be.

Ha kellett, arrébb is vihették. A nem is olyan rég még vándorló, de már letelepedett magyarság ezekben az évtizedekben ennyit őrzött hajdani életmódjából: ha úgy adódott, egy egész falu odébb költözködött, vitte a jószágot, és vitte a templomot is. Marosi Ernő a falusi templomokról írt könyvében egy jóval későbbi példával igazolja, hogy ez korántsem volt lehetetlen. Mint írja, az árvizektől gyakran sújtott Tisza-parti Tivadarban még a XVIII. században is előfordult, hogy a pusztítást megelőzendő odébb húzták a fatornyot.

Különös leletet tartogatott a régészeknek az úgynevezett Tápiógyörgye 10. lelőhely 1984-ben. A Ceglédtől nem messze, az egykori sóút és az Ilike-patak között fekvő földdarab feltárásakor az Alföldön egyedülállónak számító felfedezést tettek: a hajdani Árpád-kori kőtemplom előtt itt egy valamivel kisebb fatemplom állt. Mindebből azonban a szó szoros értelmében semmi sem maradt. A falu nevét, amelyhez egykor a templom tartozott, ma már nem lehet kideríteni, egyetlen ismert oklevél sem említi. Az elhagyott kőtemplom anyagát elhordták, sőt kitermelték a kőben szegény vidék lakosai, a régészek csak az alapozási árok legalját és a temetőben nyugvók csontvázát találták meg. A fatemplom létére is csak abból következtet Tari Edit, a Cegléd környéki falusi templomok kutatója, hogy a széthordott kőépület belsejében talált szakaszos árkokban még építési törmelékre sem bukkantak, és a csontvázak egy része a régebbi árok körül feküdt, úgy, hogy a kőépület alapozása némelyiket el is vágta.

A XI. század végén még minden bizonnyal gyakori látvány volt a magyar falvakban a fából ácsolt, paticsfallal övezett templom. A László király uralkodása alatt megtartott 1092-es szabolcsi zsinat rendeletei legalábbis az ilyen romlandó anyagból készült épületek megújítását szabják feladatul, amikor - finom distinkciót téve a pogánylázadások miatt bekövetkezett és a természetes pusztulás között - így rendelkeznek: "A háborús időkben elpusztult vagy leégett templomokat építsék fel a hívek a király parancsolatjából; kelyheket és öltöző ruhákat a király költségén vegyenek; könyvekről gondoskodjék a püspök", s hogy "A régiség miá romba dűlt templomokat építse meg a püspök".

Alighanem ekkortól számíthatjuk a szerencsés esetben máig fennmaradt, immár tartós anyagból készült falusi templomok létét. A településrendszer megszilárdulása és a keresztény hit meggyökeresedése elemi szükségletté tette a karnyújtásnyira elérhető szakrális helyet. Immár közel kellett lennie a papnak, aki szükség esetén misézett, keresztelt és temetett, még akkor is, ha ez a falusi pap olvasni alig, írni talán egyáltalán nem tudott, és jórészt hallomás útján sajátította el a misén recitált latin szöveget, amelynek értelmét legfeljebb sejtette. A lelőhelyek azt bizonyítják, hogy néhány évtizeden belül a kötelezőnél jóval több plébániát alapítottak, szinte minden település felépítette tehát a maga templomát.

A tartós anyagból való építkezés természetesen nem jelenti azt, hogy hirtelenjében csodálatos építészeti remekek váltották volna föl az agyaggal tapasztott, düledező építményeket. Ezek a korai kőtemplomok igazán egyszerű alkotások voltak: tört kőből, téglából, nagy ritkán faragott kváderekből húzták fel őket, legtöbbször nem álltak másból, mint egy szentélyből és egy hajóból. Mindaz, ami ma természetes adaléknak tűnik, későbbi korok terméke: a tornyokat rendszerint a XII-XIII. században, a sekrestyéket még később ragasztották az épületekhez. Eleink azonban olyan kitűnően tudták variálni ezt a kevés elemet, hogy aligha volt két egyforma falusi templom az országban - mondja Lővei Pál művészettörténész. Azok készítették, akik használták őket, így arányrendszerük és építészeti megjelenésük rímelt a környezetre, szervesen illeszkedtek a nekik otthont adó tájba: azok, amelyek szerencsésen túlélték az elmúlt évszázadokat, máig az őket megteremtő közösség szervezői.

Bár a kutatók egymást követő generációi temérdek kísérletet tettek arra, hogy tipizálják a korai templomokat, Lővei Pál szerint erőfeszítéseik nem vezettek eredményre. Alighanem sosem fogjuk megtudni, mitől függött, hogy négyzetesen vagy ívesen zárták-e le a szentélyt, hány szűk ablakot vágtak a falba. Az viszont biztos, hogy a kelet-nyugati tájolású épületeken az ablakok és a bejárat legpraktikusabb helye a déli oldalon volt, és hogy az első kőtemplomok építésére szinte önként kínálta magát a körforma. Azt lehetett a legegyszerűbben kitűzni: a falusi pallérok sokkal könynyebben szerkesztettek kört, mint a négyzetes alaprajzhoz elengedhetetlen derékszöget.

A bodrogközi Karcsa temploma egyike a legkülönösebb Árpád-kori építményeknek. A XI-XII. század fordulójára keltezett, belül hatkaréjos formára kiképzett aprócska rotundának ikertestvéreit is ismerjük: a csongrádi Kiszomborban, illetve az Ung megyei Gerényen álló épületek hasonlósága azonos műhelyt, egyidejű építést feltételez. A kis mérete ellenére monumentális hatást keltő építményt a XII. században tulajdonosaivá váló johannita lovagok bővítették ki. A körtemplomhoz az érett román stílus jegyeit tükröző bélletes kapuval, dekoratív faragványokkal ékes, négyszögletes hajót illesztettek, amely anyagával, a vörös trachitból faragott kváderkövekkel is hirdeti a lovagok gazdagságát. Száz évvel később, 1282-ben egy világi kegyúr, a Baksa nembeli Tamás comes birtokába került az épület, 1527-ben pedig a reformáció szolgálatába állt.

A karcsai templom sorsa tipikusnak is volna mondható. Isten háza tulajdonképpen csak egy a falu házai körül, együtt változik a szünet nélkül alakuló környezettel. Csak éppen a kezdeteknél lappang egy kis titok. Marosi Ernő legalábbis úgy véli: még abban sem lehetünk biztosak, hogy a csodás kis rotunda csakugyan falusi egyházként szolgált, s nem valamilyen különleges, de ma már megfejthetetlen funkció betöltésére építették.

Az elpusztult templomokat kutató régészek és a fennmaradtakat vizsgáló művészettörténészek sokszor bizonyították már a kisegyházak folyamatos változását. A csempeszkopácsi templomon például a díszítőfestés nyolc különféle rétegét tárták fel, de az alaprajzok is jól mutatják, hogy az épületeket generációk sora építette, bővítette. Így vált a körtemplomokból gyakran szentély, így nyúlt meg az eredeti "kerekegyháza" egy hosszabb, több hívő befogadására alkalmas hajóval. Ezek az épületek azonban még így sem voltak igazán nagyok: a kutatók a XI-XII. századi építményeket átlagosan harminchárom, a XIII-XIV. századiakat hatvanöt négyzetméter alapterületűre becsülik. A legkülönbözőbb számítások ismertek azt illetően is, hogy hányan férhettek el - akkoriban természetesen még állva - ezekben az egyházakban. A kérdés azonban fordítva is feltehető: ha tudjuk, hányan éltek egy Árpád-kori faluban, képet kapunk arról is, hány hívő vehetett részt egy misén.

Van, aki húsz-huszonöt, mások harmincöt-harminchat családra teszik a XI. századi, a mainál jóval sűrűbb szövetet alkotó települések lakosságát. (Már a települések számával is gondban vagyunk persze: a XI. századi Kárpát-medence lakosságát egymillió főre taksálják a történészek, akik tízezernél is többre becsülik a kora Árpád-kori települések számát.) Hogy hány ember alkotott egy családot, újra csak vitatott kérdés: egyes kutatók öt-, mások hétfősnek gondolnak egy háztartást. Ha ezekkel a közelítő számokkal kalkulálunk, arra az eredményre jutunk, hogy átlagosan száznyolcvan ember lakhatott egy településen. Alighanem érdemes tehát megfontolni Tari Edit fölvetését, aki szerint elképzelhető, hogy a szertartások alatt csak az előkelőknek jutott hely a templom belsejében, és az istváni törvények által vasárnapi templomjárásra kötelezett falusiak odakint foglaltak helyet. Nem lehet véletlen - véli a kutató -, hogy vannak vidékek, ahol még ma is harangszóval jelzik, ha újabb részéhez érkezik a mise.

A királyi birtokok felett befolyást szerző földesurak idővel egyre nagyobb szerepre tettek szert a falusi egyházak históriájában. A tatárjárás után mind

több templom épült nemesi birtokokon, a kegyurak az oltárhoz legközelebb eső helyre tartottak igényt. Idővel már a temetkezés sem volt esetleges: a szabolcsi zsinat kötelezővé tette, hogy a templom körül, a cinteremben temessenek el mindenkit, de a birtokosok egyre inkább arra törekedtek, hogy az egyházhoz közelebb, sőt a templomon belül leljenek végső nyugalmat. A kegyurak hatalma és vagyona már a kistemplomok külsejét is kezdte megváltoztatni. Némelyikük megpróbálta felvenni a versenyt a monostorépítő nagy nemzetségekkel, és így a romanika nagy alkotásairól - például a lébényi, jáki templomról - ellesett díszek fel-feltünedeztek az aprócska falusi egyházakon is. Az ügyes helybéli mesteremberekre gyakran már csak a kőművesmunkát bízták, a faragványokat pedig a kolostorokban dolgozó, tapasztalt vándorokkal készíttették el.

A hazai műemlékvédők régi alapelve, hogy a múlt emlékeinek nagy része megvan, csak erősen kell keresni. Előfordul azonban, hogy a lelőhely minden korábbinál meglepőbb. Így történt a külsővati plébániatemplom esetében is. Vida Tivadar és Máthé Géza tanulmányából kiderül, hogy az 1793 és 1796 között épült barokk plébániatemplom párkányának öt évvel ezelőtti javításakor bukkantak rá a falban rejtőző román kori faragványegyüttesre. Az oszlopfők és oszlopalapzatok között faragott állat- és emberfejek is voltak, amelyekről megállapították, hogy minden bizonnyal egy Árpád-kori templom toronyablakának nyílásosztóiként szolgáltak. A párhuzamok alapján a XII. század közepére, illetve a XIII. század elejére datálták a leletegyüttest, amelyet meglátásuk szerint a gondos megmunkálás kiemel a falusi templomokra jellemző, átlagos színvonalú épületszobrászati alkotások közül - a faragványok tehát olyan templom részei voltak, ahol az építtetőnek módjában állott a megszokottnál tehetségesebb mester kiválasztása és megfizetése. A gond csak az, hogy a források nem szólnak a környéken ilyen építtetőről, sőt a Külsővaton állt középkori egyházzal kapcsolatos dokumentumok sem említik, hogy a régi templomot figyelemre méltó faragás ékítette volna. Marad tehát a feltételezés, hogy a szépséges kövek a közeli Pórszalók pusztatemplomának a barokk épülethez felhasznált maradványai közül kerültek ki. A XIII. századi egyházról még 1752-ben feljegyezték ugyanis, hogy "falaiban szép kövek vannak".Éri István, aki régészként az ötvenes-hatvanas években a Veszprém megyei romtemplomok többségét feltárta, négy csoportra osztja az Árpád-kori kisegyházakat. Vannak köztük olyanok - mondja -, amelyek szinte teljes épségben megmaradtak, mint például az ösküi kerek épület vagy Csenger temploma. Mások, és talán ez a leggyakoribb eset, egy barokk templom alapfalaiban rejtőznek. A török idők pusztítását még helyreállítás követte ugyan, de a XVIII. században az erőre kapó Dunántúlon megindult a tömeges bontás: a műemlékvédők gyakran idézett bon mot-ja szerint a túlzott gazdagság legalább olyan esküdt ellensége a múlt emlékeinek, mint az ínség. Vannak azután olyan középkori templomok, amelyek elhagyatva, lassan pusztuló romként maradtak az utókorra, s akadnak olyanok is - elsősorban a kőben szegény Alföldön -, amelyekre legfeljebb az alapfalak földdel betöltött árkai emlékeztetnek.

A föld alatti Magyarország - fogalmaz Éri István - olyan világ, amelyre csak a régészek tevékenysége deríthet fényt. A településhálózat XIV. században kezdődő átalakulása, majd a török megszállás és végül a betelepített lakosságnak a terület korábbi kultúrájával szembeni teljes közömbössége ezrével pusztította el az Árpád-kori kistemplomokat.

A Balaton környékén ma is több tucat kisebb-nagyobb romot jelölnek a turistatérképek. A töttöskálai maradványok alapján például mindenki hű képet kaphat arról, hogyan festett, mekkora volt egy középkori plébániatemplom, a felsődörgicsei kettős egyház romjai pedig az egymással versengő kegyurak mindennapjaiba engednek betekintést. Mindez azonban - figyelmeztet a régész - tudatos döntés eredménye. Az ötvenes években, amikor nekiláttak a Balaton turisztikai fejlesztésének, a program része volt a romok feltárása és műemléki megóvása. A baj csak az, hogy a szakszerű helyreállítás végeztével senki sem foglalkozott azzal, mi legyen a maradványok további sorsa: a karbantartást nem szabták a tanácsok, majd az önkormányzatok feladatául, az örökségvédelem iránti vágy pedig a jelek szerint nem fakad belülről.

A Nagyvázsonyhoz közeli tálodi plébániatemplom létéről a forrásokból szerzett tudomást Éri István. Azonosítani tudta a falu helyét, biztos volt abban is, hogy az egyházat Szent Ilonának szentelték, csak éppen a rom nem volt sehol. Keresztül-kasul bejárta már a vidéket, számtalanszor kikérdezte a török kiverése után betelepített németek leszármazottait - mindhiába. Évek teltek el, míg végül a falu helytörténésze felvetette: az erdő mélyén van egy forrás, amelyet a helybeliek ma is Sankt Helene Brunnennek hívnak, Szent Ilona nevét őrzi tehát. A várt csoda pedig nem maradt el. A hajdani Árpád-kori templom ott lapult, teljesen láthatatlanul, köveit körbenőtték a fatörzsek, jó méter magasan álló falait sűrű bozót takarta. De ép volt a téglapadlója, felismerhető volt az eredeti formája is. A műemlékvédők hamarosan kiszabadították az erdő fogságából, megerősítették, védőtetőt ácsoltak föléje, felkerült a turistatérképekre. Most, negyed század elteltével az erdő lassan újra birtokba veszi Szent Ilona templomát.Az Árpád-kori falusi templomok egyedülállónak mondhatók a hazai műemlékek között. A magyarországi építészet talán legkonzervatívabb csoportját alkotják, hiszen szinte észrevétlen változásaik nem tartottak lépést a korral. A gótika már Európa-szerte hódított, amikor a mi kistemplomaink még javában a román stílust követve épültek: ez egészen az Árpád-kort végleg lezáró politikai földindulásig így is maradt. Mi több, a fejlődés a XIV. században is megfontolt volt. Lassan nyíltak meg az ablakok, fokozatosan jelentek meg a hálóboltozatok, a nyugati homlokzatot hangsúlyozó karcsú tornyok.

A középkori falusi egyházak azonban azért is különlegesek, mert a hazai műemlékvédelemben hosszú ideje kitüntetett szerep jut nekik. Talán valóban amiatt, hogy már a múlt században felismerték, milyen fontos és pótolhatatlan forrásai a nemzeti történelemnek; esetleg azért, mert - mint Lővei Pál fogalmaz - ez az az építészeti egység és nagyság, amellyel maradéktalanul meg tudnak birkózni.

Tény, hogy a figyelem már a századelőn a falusi templomok felé fordult, a hatvanas évek helyreállítási hulláma idején pedig olykor radikális változást is produkált. Az akkori felfogásnak megfelelően sok helyütt magabiztosan kiszabadították a barokk templomokban rejtőző középkori részleteket, elhessentve a kételyt, hogy a román kori emlékek bemutatásával akár tönkre is tehetik a fejlődés végpontját jelentő, egységes - igaz: barokk - képet.

Mindenesetre most, amikor a millenniumra készülve az Országos Műemlékvédelmi Hivatal listát készített az Árpád-kori kistemplomokról, kiderült, hogy a mintegy százötven emlék túlnyomó többségét nemcsak ismerik, hanem korábban már dolgoztak is a helyreállításukon. A meghívásos alapon megszervezett, végül negyvenhét templom felújítását lehetővé tevő, állami forrásból zajló rekonstrukciós program tehát némely esetben arra is szolgál, hogy orvosolják azokat a bajokat, amelyeket a harminc-negyven éven át elmulasztott karbantartás okozott. Nem véletlen - mondja Fejérdy Tamás, az OMVH elnökhelyettese -, hogy a pályázat elbírálásakor a műemlék értéke, műszaki állapota mellett nemcsak azt vizsgálták, hogy a rendelkezésre álló idő alatt és az adott pénzből elvégezhető-e a feladat, hanem azt is, milyen erőket mozgat meg a helyi közösség a templom vagy a rom megújítása érdekében.

A program egyik legmeglepőbb eredménye egyébként, hogy a pályázat meghirdetése után egy-két emlékkel még bővült is a hivatal középkori templomokat összegző listája. Fejérdy Tamás szerint mi sem bizonyítja jobban, hogy botorság volna azt állítani, most már mindent tudunk: lám, még ezen a kilencvenezer négyzetkilométeren is vannak rejtőzködő, felfedezésre váró értékek.