Századik születésnapját ünnepli a Közlekedési Múzeum. Igaz, így volt ez már 1996-ban is, és nem maradhat majd el az ünneplés 2066-ban, sőt 2087-ben sem. Mint ebből is látható, a millenniumi országos kiállításra összegereblyézett közlekedési gyűjtemény eddig háromszor született újjá. Kívánjunk nekik nyugalmat: hányattatásból ennyi talán elég is volt.

Mert a Közlekedési Múzeum története valóban viszontagságok története. Pedig a kezdet - rendszerint így van ez a kezdetekkel - fényes volt: 1896-ban csak úgy dőlt a nép a Hermina-kápolnával szemközt felállított kiállítási csarnokba, hogy megszemlélhesse a modern közlekedés varázslatos eszközeit. Arccal a vasút felé fordult akkor az egész ország. A pókhálóként terjeszkedő vasútvonalak lerövidítették a távolságokat, gyorsították a kommunikációt. Nem véletlen, hogy e szinte kortárs találmányt az egész világon rajongással övezték: az első vasúti bemutatót 1851-ben rendezték Angliában, bő két évtizeddel azután, hogy Stephenson Rakétája diadalittasan végigszáguldott a Liverpool és Manchester közötti távon. Magyarországon az 1885-ös országos vásár alkalmából rendezték az első ilyen kiállítást, de a gyűjtemény együtt tartására csak a millenniumi bemutató után nyílt lehetőség. Három évbe telt, amíg a vasút elérte, hogy az ideiglenes építménynek szánt kiállítási csarnok fennmaradhasson a Ligetben, és a bemutatóból immár múzeum válhassék.

Május elsején századik születésnapját ünnepelte tehát a Közlekedési Múzeum. Ott áll ma is, ahol száz éve. Mégis, ember legyen a talpán, aki a mai múzeumban ráismer az akkori épületre. Pedig bizonyára van néhány olyan tégla a falakban, amelyeket még a millennium idején habarcsoltak össze a szorgos kőművesek. 1899-ben egy szecessziós stílusú, itt-ott Róth Miksa-üvegekkel díszített, kupolás csarnok fogadta a látogatókat a Ligetben. Olyan épület, amelyet tíz év alatt kinőtt az egyre gyarapodó gyűjtemény. Hosszú tárgyalások folytak kibővítéséről, szóba került, hogy átköltöztetik a Műegyetem mellé, hadd okuljanak belőle a fiatal mérnökök is. Aztán kitört az első világháború. Utána sokáig nem jutott pénz ilyesmire, csak a gyűjtemény nőtt rendületlenül. Mire az új, lágymányosi épület tervei elkészültek, már 1944-et mutatott a naptár. Az ostrom idején két bomba oldotta meg hoszszú időre a raktározási gondokat. Az ötvenes évek elején ismét Lágymányosról szőttek álmokat, sőt 1956-ban már ténykedtek is a bontók a csarnok körül, amikor az akkori igazgatónak sikerült megállítania a pusztítást. Innen már csak tíz évbe telt, hogy a kupolátlanított, dísztelenített, de legalább látogatható múzeum újra megnyithassa kapuit az érdeklődők előtt. Az újra gyarapodó, vasútiból valóban közlekedésivé fejlődő gyűjtemény szinte azonnal kinőtte a régi csarnokot. Bővítéséről sok szó esett: az új szárnyat 1987-ben avatták fel.

Mindezek után érthető, hogy valamelyest a véletlenen is múlt, mi látható ma a múzeumban, és mi veszett el mindörökre. Az autógyűjtemény például csak a második világháború után kezdett fejlődni, mert a tízes években a gyárosok kerek perec megtagadták, hogy saját költségükön drága modelleket készíttessenek a múzeumnak. Még nagyobb kár érte a géperő nélküli járműgyűjteményt: 1940-ben felajánlották ugyanis a királyi Vár istállóiban és kocsiszínjeiben őrzött fogatokat és hintókat, de az intézmény akkor inkább motoros eszközöket látott volna szívesen. A páratlan kollekció nyom nélkül pusztult el a Vár ostromakor. 1968-ban újsághirdetés útján keresett megőrzésre érdemes motorkerékpárokat a múzeum. Ötszáznegyvenhét ajánlatot kaptak, s akadt a felajánlottak között olyan darab is, amely páratlan értéket képviselt. A szó legszorosabb értelmében a véletlennek köszönhették viszont a hajózási gyűjtemény legrégibb emléke, az 1788-as horgony előkerülését: a patinás darabot a Dunából kotorták ki a világháború után, s még jó néhány évig használták azután is. (A szumátrai csónak esete, ha lehet, még cifrább: azt a Mahart arra járó tengerészei fogták ki egy vihar után a tengerből.)

A legkülönösebb sors azonban mégiscsak a vasúti gyűjtemény legbecsesebb darabjának, a Derű nevű mozdonymodellnek jutott. A Nagy testvérek alkotása - amelynek eredetije sosem készült el - már ott pöfögött a pest-szolnoki vasútvonal 1847-es ünnepélyes avatásakor is; megjárta a párizsi világkiállítást, látható volt a Műegyetemen. A vasúti gyűjteménynek egyetlen olyan darabja volt, amely sértetlenül került ki a bombatalálatot szenvedett múzeum romjai közül. A sors ritka jótéteményei közé sorolandó, hogy épp a Derű volt az.

N. Kósa Judit

1896-ban épült kiállítási csarnok

A magyar vasúttörténet szímbóluma a Derű mozdonymodell

A vasúti

gyűjteménynek egyetlen olyan

darabja volt, amely sértetlenül került ki

a bombatalálatot szenvedett

múzeum romjai közül.