"Van egy útja a Ligetnek, amely az Ajtósi Dürer sor és a botanikus kert között húzódik, ez a kártyások útja. Tíz óra felé kezdenek szállingózni a kártyások és a sakkozók, akik ezt az utat a maguk részére teljesen kisajátították. Nyugdíjasok, szabadnaposok, sőt munkakerülők is itt szórakoznak egész délelőtt. Lilienthal és más mestersakkozók is játszottak itt a Ligetben. A kártyások ... főleg kalábert, alsóst és snapszlit játszanak, minden játéknak külön padja, külön közönsége van. Újabban elharapódzott a römi, amit elég hazárd alapon is űznek."

1958-ban írta ezeket a kissé megrovó sorokat Thaly Tibor, A 200 éves Városliget című könyv szerzője. Most, bő negyven év elteltével hiába is keresnénk a sakkozókat és a hazárd römizőket az Ajtósi Dürer sor környékén. Alaposan megváltozott a Liget.

Négy évtizeddel ezelőtt még éppen csak éledezett a megviselt közpark. Nyoma sem volt már a millenniumi kiállításra készített díszes világító szökőkútnak, amelynek elomló figurái a Sió regét idézték. "A második világháború után a környékbeli iparosok felismerték, hogy a szobrok nehezen beszerezhető horganyból vannak, és elhordták, mint értékes anyagot." A háború idején nagy károk érték a faállományt is, és - ahogy Thaly megjegyzi - "még szerencse, hogy leginkább az akácfákat vágták ki, mert annak a fája nedvesen is elég". A bokrokat viszont ki kellett irtani, mert "a közbiztonság és a közerkölcs olyan gyenge lábon állott ebben az időben, hogy bokros parkot nem lehetett fenntartani". Nem csoda, hogy énekesmadár például alig akadt az ötvenes évekbeli Ligetben. A kopár csalitban nem találtak fészkelőhelyet, ráadásul vásott suhancok vadásztak rájuk. Thaly nem kis rosszallással írt erről: "Az öreg parkőrök nem tudnak velük szemben kellőképpen fellépni. A tóban halásznak, fürödnek, a fákon mászkálnak, tördelik a bokrokat. Fürge és agilis őröket kellene alkalmazni a vásott suhancok megfékezésére."

Az énekesmadarak talán az utolsó élőlények voltak, amelyek négy évtizeddel ezelőtt még kitartottak a Ligetben. A Városliget históriájával foglalkozó könyvből az is megtudható, hogy az utolsó ligeti szarvast a Köröndnél kapták el még a múlt század végén az Andrássy úti palotasor építői, s hogy "az utolsó mókust, amely a Ligetben élt, 1926-ban látták a kertészet dolgozói. Magányos agglegény volt, aki már nem kapott feleséget erre a zajos területre."

Thaly Tibor persze akkor még nem sejthette, milyen változások elébe néz a mókustalan Liget. Az a legkevesebb, hogy a FUIT-síremléket, amelyet a könyvben lévő képen még vékonyka facsemeték öveznek, ma derékvastagságú fák rejtekében láthatjuk. Sok új látványossággal is gazdagodott a park. Felépült a hatalmas Petőfi Csarnok, kialakították a vakok kertjét és a KRESZ-parkot. Pontosabban: ez a néhány év nemcsak arra volt elég, hogy felépüljön a kerékpárt és kisautót hajtó gyerekek paradicsoma, a valódi közlekedési lámpákkal, KRESZ-táblákkal és villogó szemaforral komfortosított park, hanem arra is, hogy mindebből csak kibelezett oszlopok és kopott felfestések maradjanak. És egyáltalán tudhatta Thaly Tibor 1958-ban, hogy mi az a graffiti?

Egyvalamit azonban bizonyosan nem sejthetett a szerző negyven évvel ezelőtt. Amikor az Amerikába szakadt magyarok által 1906-ban emelt Washington-szoborról írt, azt is hozzáfűzte: "Szabadság emlékfát is ültettek a szobor leleplezése alkalmával az amerikai magyarok. A fa néhány évig sínylődött, de nem tudott akklimatizálódni. Rácz István kertészeti dolgozó emlékszik még rá, hogy a háború előtt el kellett távolítani. Az első világháború után levélben érdeklődtek a clevelandi magyarok, hogy mi van az emlékfával, Rácz felvilágosítása alapján azt a választ kapták, hogy nem maradt meg." 1958-ban aligha gondolt arra Thaly Tibor, hogy küldenek még szabadság emlékfát az amerikaiak a Ligetbe. Pedig így történt. Az egyik baltimore-i biztosítótársaság jóvoltából 1990 őszén elültetett csemete ma is ott akklimatizálódik a szobor mellett.

N. Kósa Judit