A körút túloldalán működő férfifodrászat - a helyi nyelvjárás szerint borbély - igazi nagyüzem volt a hetvenes évek elején. A piros műbőrrel bevont székeken egymást váltották a vendégek, a fodrászlányok kezében reggeltől estig csattogtak az ollók, zümmögtek a gépi borotvák. Az ember még órákkal a nyiratkozás után is érezte a bedörzsöléshez használt hajszesz mindenbe beleivódó, édeskés illatát.

Én persze szinte elvesztem a piros székben, hiába tettek vastag, keményre tömött párnát alám, a zuhanyrózsából fröcskölő víz állandóan befolyt a gallérom alá. Hajmosás közben a kékesszürke mosdókagyló repedéseit figyeltem, amitől üzembiztosan tele lett a szemem WU2-vel. Egyszer aztán - nyár lehetett, szabadságolások ideje - idegen fodrász látott neki a hajamnak. Apám újságot olvasott, a mester pedig szorgalmasan csattogtatott fülem körül az ollóval, és érdeklődött, milyen lett a bizonyítványom. Aztán e szavakkal lódított utamra: "Mehetsz, kisfiú, kész vagy."

Mikor újra megnőtt a hajam, anyám átirányított a női fodrászhoz.

Odaát minden más volt. Hátrafele csavarodott ki a nyakam hajmosáskor, a tükör fölött meg szoros kontyba csavart és laza hullámokba fésült frizurás démonok fényképei sorakoztak. Vágyakozva néztem a sok-sok gyönyörű hajzuhatagot, bár sejtettem, hogy az én katicabogaras hajgumival összefogott vékonyka copfomból aligha lesz ilyen dús sörény. Az ember szemét szinte csípte a dauervíz párája, a hajsütővasak gázlángja vészjóslóan sziszegett. A mesternő újra és újra az arcához emelte a vasat, úgy figyelte, elég meleg-e, férje pedig, aki a hajmosásban és a csavarók adogatásában segédkezett, vicceket mesélt. A nénik persze könnyen mosolyogtak, a hatalmas, fülsiketítően zúgó burák alatt úgysem lehetett hallani egy szót sem.

Ha hiszik, ha nem, van még ilyen üzlet Pesten. Az időutazáshoz nem is kell mást tenni, mint ellátogatni Kőbányára: ott, a fellengzősen városközpontnak nevezett kísértettanyán háborítatlanul maradt fenn a múlt egy darabkája. A Kőrösi Csoma úti aluljáró és a hozzá csatlakozó szolgáltatóház alighanem a szocialista városépítészet egyik legnagyobb tévedése. A hajdani tervező, gondolom, arra számított, hogy a derék kőbányaiak majd a föld alatt közelítik meg a különféle busz- és villamosviszonylatokat, az aluljáróból felbukkanva pedig élénk zsibongásba fognak a fodrászattal, közérttel, presszóval felszerelt kockaépület grandiózus előterében. A nép persze azóta is a hatsávos úton átvágva közelíti meg a megállókat, a monumentális aluljáróba csak graffitit rajzolni, verekedni, gyilkolászni jár le. A szolgáltatóház előterében legfeljebb a görkorisok gyakorlatoznak, a presszó a razziák kedvelt színterévé vált, a boltok zöme bezárt.

De a fodrász még tartja magát. Igaz, a női és férfirészleget elválasztó impozáns ruhatárból már hiányoznak a fogasok, a bejelentkezések felvételére szolgáló telefont sem kapkodja készséges recepciós. A berendezés azonban a régi: a piros műbőr székek itt-ott szakadozottak, a tükrök megfakultak, a szolgáltatások széles választékát kínáló feliratokat csak a lehámlott betűk sötét foltjaiból lehet összerakni.

Sanyi úr például a Sassoon-hajvágás, popperfrizura kiírás alatt nyírja hallgatagon a környék pelyhedző állú skinheadjeit.

N. Kósa Judit ud

141