Nyolcéves lehettem, amikor atyám egy verőfényes vasárnap délelőtt bepakolt a Trabantba, és felvitt a Várba. (Jelzem, akkoriban oda nemcsak be lehetett hajtani, hanem parkolóhely is volt, dögivel.) A ránk váró program minden várakozásomat felülmúlta: ott, a város kellős közepén, néhány lépésnyire a külföldi rokonokkal gyakorta látogatott Halászbástyától, valódi barlangot rejtett a hegy gyomra.

Félhomályban ereszkedtünk le a föld alá, a folyosóknak príma dohszaguk volt, a vezető pedig egy zseblámpával mutogatta a legizgalmasabb dolgokat, tisztára, mint Aggteleken. Trappoltunk a nedves, alig-alig megvilágított járatokban, hol egy török kori kutat láttunk, hol egy mamutfog lenyomatát. Ha jól emlékszem, egy helyütt halomban álltak az ágyúgolyóbisok, de volt olyan terem is, ahol a fejünk felett néhány méterrel lévő cukrászdák üdítős rekeszeit kellett kerülgetni.

A turistáknak mutogatott teremsort hamarosan lezárták. A hajdani barlangtani múzeum, később világháborús légópince, még később szigorúan titkos óvóhely vizes volt, lepusztult és veszélyes, helyreállítása óriási összeget emésztett volna föl. Bő két évtizedbe telt, míg az úgynevezett Nagy Labirintus őskori, középkori és e századi emlékekkel, történelmi relikviákkal teli termei újra fogadhatták a látogatókat.

Nem tudom, önök hogy vannak vele, de engem történetesen azok a helyek érdekelnek a legjobban, ahova nem szabad bemenni. Ezért történt, hogy jó néhány évvel ezelőtt beeresztettek a Lovas útról nyíló Sziklakórházba - csak a sötétség volt igazán nyomasztó, a fél évszázados berendezés nem tűnt sokkal avíttabbnak, mint némelyik SZTK nap mint nap használt felszerelése -, és jártam a Nagy Labirintusban is, jóval a megnyitás előtt. Az ötvenes években felújított óvóhelyeken akkoriban már régen nem égett villany, a vezetékek jó része a mindenünnen csordogáló vízben ázott. Az ember már-már érezte, milyen lehetett a világháborús ostrom, amikor a zegzugos járatokban több ezer vári lakos, számos katonai egység és temérdek sebesült zsúfolódott össze, s amikor a palotából a Sziklakórházig vagy a Halászbástyánál lévő kijáratig már csak itt, a föld alatt lehetett eljutni.

Aki nem járt soha a Vár alatt, elmondás alapján persze aligha tudja elképzelni, milyen is az ottani másik város. Ha nem látta, aligha hiszi el, hogy néhány éve mélységes mély lyuk tátongott a Szentháromság téren: egyszer csak megindult a föld a Vár kellős közepén, és az omlás alatt többemeletes pincerendszer tárult föl. Azt sem könnyű elmesélni, hogyan festettek a Dísz tér alatti hatalmas, félig betömött üregek feltárás közben; milyen volt egy szokványos pincelejáróból újabb és újabb, egyre mélyebben fekvő helyiségekbe jutni, hogy végül egy művelés alatt álló bányajáratban találja magát az ember. A síneken csilléket toltak, az ácsolatok között pedig török kori oszlopok rejlettek.

Mondom, nem könnyű elképzelni mindezt, de most már legalább van hozzá segédlet. A Budavári Önkormányzat kiadásában nemrég megjelent kis könyv - Bene Zoltán, Kovács Lászlóné és Mednyánszky Miklós munkája -, a Város a Vár alatt érdekes olvasmány. Kiderül belőle, hogyan alakult ki a sok helyütt három szintre kiterjedő, részben természetes, részben pedig mesterséges eredetű pince- és barlangrendszer; megtudható, mikor mire használták a vári lakosok a barlangokat, s létezésük miért merült csaknem feledésbe később. A legérdekesebb azonban az utóbbi évek feltárásainak históriája: a gyerekek és csavargók által már hosszabb ideje látogatott északi labirintus felfedezése, a Dísz tér alatti munkálatok története, vagy a török kori - és még ma is használt - szennyvízcsatorna felderítése. E sok izgalmas kaland mögött egyébként igen prózai ok áll. A Vár alatti kutakodást hivatalosan úgy hívják, pinceveszély-elhárítási program. Nagyon hosszadalmas és rendkívül drága dolog: tán sosem lesz vége, és nincs az a pénz, ami elég lenne rá. A látogató azonban már attól is boldog, hogy ismét kószálhat a Vár alatt.

N. Kósa Judit

Lelőhely

Aki nem járt soha

a Vár alatt,

elmondás alapján persze

aligha tudja

elképzelni,

milyen is

az ottani másik

város.