Néha már úgy érzem, hogy én is láttam az ostromlott Budapestet. Lassan képpé válnak a családi legendák. Látni vélem a pincéből fellopakodó, hólét melegítő nagyanyámat, ahogy a bömbölő szirénáktól űzve kapkodja a ruháit. Elismerően figyelem a szomszédasszonyt, aki az összes ablakot leakasztja, mielőtt levonulna az óvóhelyre. ("Nem is volt fiacskám még egy ép ablak a körúton, csak a mienk.") Megpróbálom elképzelni, milyen illata lehetett a sarkon feltrancsírozott lóból készült gulyásnak, hallom, ahogy orosz sihederek kiabálják: "davaj csaszi". Szinte érzem a bekormozott arcú, nagykendőbe burkolt, párnák közé bújtatott asszonyokat szorító pánikot.

Fogalmam sincs persze, milyen volt az ostromlott Budapest. Legfeljebb elképzelem néha, ahogy baktatok a Klauzál téri játszótér mellett, hogy itt halomban álltak a holttestek. Találgatom, hány család zsúfolódott össze abban a lakásban, ahol most mi élünk. Mit csináltak, amikor már hetek óta nem volt víz, gáz, villany, nem szállították el a szemetet? Túlélték-e, hazatértek-e, kibírták-e?

Ungváry Krisztián könyvében - amelyet egy éve adott ki Budapest ostroma címmel a Corvina - éppen az a megrázó, hogy nyoma sincs benne a hatásvadászatnak. A szerző a hadtörténész precizitásával rendezi a rendelkezésére álló forrásokat, tényeket, és idézeteket állít egymás mellé. Az olvasó pedig egyre növekvő borzalommal forgatja a lapokat: jól ismert helyszínekkel, mindennapi történetekkel találkozik, olykor megdöbben az adatokon. S miközben a hadmozdulatokról, a szovjet csapatok előrenyomulásáról vagy a németek óriási veszteségeket követelő kitöréséről olvas, óhatatlanul újra és újra elmerül a múltban. A harci eseményeket követő térképeken azt keresi, mikor szabadult fel a szülőháza, a porig rombolt Várnegyedről és a pokol legmélyebb bugyraihoz hasonlatos hadikórházakról olvasva már csak azt csodálja, hogy a város legszebb részéből egyáltalán maradt valami.

A könyvnek köszönhetően képet alkothatunk arról, hogyan festett ötvennégy évvel ezelőtt a város. A fényképekről már-már ismerős a füstölgő palota, a Lánchíd leborult oroszlánja, a Vérmezőt pettyező temérdek repülőgéproncs. Tudjuk, hogy szükségkórház volt a Sziklakápolnában, az Alagútban főhadiszállást rendeztek be a németek. Történelmi tény, hogy a polgári lakosságot a - mondhatni: mindössze - négyezer nyilas tartotta rettegésben, s csaknem negyvenezren estek áldozatul a sortüzeknek, az utcai harcoknak, az erőszakos cselekményeknek, a bombázásoknak, a hidegnek és az éhségnek. Ismeretes, hogy Budapesten már karácsony után leállt a szervezett élelmiszer-árusítás, éhezett a város.

A részletek azonban fél évszázad múltán már feledésbe merülnek. Ungváry Krisztián könyvében a kamaraerdői disznóvadászatról és az Állatkert kifosztásáról is szó esik, olvashatunk a megfagyott krokodilokról és a földalatti alagútjában kóborló oroszlánról. Egy visszaemlékezés alapján felidézi: a gettó felszabadulása után olyan hideg volt, hogy "cseppet sem voltak büdösek a máglyára rakott halottak". Leírja, hogy miközben Budán elkeseredett harcok dúltak, Lágymányoson február 11-én még működött a polgári közigazgatás - néhány nappal korábban esküvőket is tartottak. Szemtanúk beszámolója alapján csodáról is tudósít: egy pesti kórházban az éhező, síró csecsemőket magukhoz ölelő ápolónőknél elindult a tejelválasztás.

Február 12-én aztán - olvasható a könyvben - furcsa csönd telepedett a városra. A kitörést túlélő német és magyar katonák már a Buda környéki falvakban jártak, néhány órára a megszálló oroszok is kiürítették a belső kerületeket. Aki útra kelt, csak pusztulást láthatott mindenütt. Pesten akkor már öt napja járt Újpest és Angyalföld között a villamos. A Gázgyárban hozzáláttak a rendszer kijavításához. A Vas utca sarkán hideg, rossz ízű krumplilángost lehetett kapni. Darabját tíz pengőért.

N. Kósa Judit

A Margit körút a háború után