"Aladi Sándor budapesti kéményseprősegéd, szül. 1902-ben Újvidéken. A szakmát is Újvidéken tanulta ki Schultész István ottani kéményseprőmesternél. Felszabadult 1918-ban. Segédi idejének jelentős részét a fővárosban töltötte le. Nős, az országos egyesületnek 1936 óta példás pártolótagja; hosszú évek óta működik a budapesti önkéntes tűzoltótestületben és kötelességtudó tagja szakegyesületének."

Ha hiszik, ha nem, hasonlóan exkluzív információkkal tudok szolgálni Adonyi Józsefről (a kéményseprőkódex hatályba lépése óta "az egyetlen hazai kéményseprőmester, aki pályázat útján kerületcseréhez jutott"), vagy akár Ács Jánosnéról is (elhunyt férje után özvegyi jogon gyakorolja a kéményseprőipart). Csak, könyörgöm, olyan kéményseprők felől ne kérdezzenek, akinek a neve az al- után következne az ábécében.

Rendkívüli tájékozottságomat a Kéményseprők Szakkönyvtára 2-3. (öszszevont) számának köszönhetem ugyanis, s a kötetben közölt kislexikonban az a-tól csak az alapműveletekig jutottak el a gondos szerkesztők. (Így viszont jutott hely az aggkori gyengeségnek, az agyrázkódásnak - "a mi iparunkban meglehetősen gyakori baleset" - az agent provokateurnek és az adójogszabályoknak.)

A stílusosan koromfekete és fehér címlappal operáló kis kötet a Magyar Kéményseprők Országos Egyesületének kiadásában jelent meg Budapesten, 1944-ben. Egész pontosan 1944 szeptemberében. Az olvasóközönség, amely már februárban kezébe vehette a szakkönyvtár első számát - amaz az 1936-os tűzrendészeti kódex kéményseprőket illető rendeleteivel foglalkozott -, hónapokon át kénytelen volt nélkülözni az újabb információkat. Szerencsére nem végleg: "A munkateljesítményben a szakírót is gátló légiriadós világban munkakedvünket csak a szokatlanul nagy érdeklődés tartotta ébren" - hálálta meg a kitartást a szerkesztő.

A háború persze az alkotók minden erőfeszítése ellenére beszivárgott a füzet gondosan szerkesztett lapjaira. Kénytelen-kelletlen tanácsot adtak például arra, hogyan lehet gyógyítani a mustárgázsérülést, az 1940-es építési szabályzatról pedig a következőket olvashatjuk: "...a központi fűtésre berendezett épületeket nem szabad úgy építeni, hogy azokban csupán a központi fűtéshez szolgáló kémény legyen. Ez a rendelkezés azt a célt szolgálja, hogy olyankor, ha a központi fűtés - mint mostanában ismét - akár tüzelőszer hiánya miatt, akár más okból szünetelni kénytelen, a lakások szobakályhák segítségével is fűthetők legyenek."

Mindezek után reményt is kínál a lap a háborús körülmények között sínylődő lakosságnak. A Természettudományi közlemények című rovatban a vízzel mint tüzelőszerrel kapcsolatos kísérletekről írtak: "A mai tüzelőínséges világban elsősorban persze a szegényemberek részére lenne megváltás, ha ki-ki a saját kútjából meríthetné, vagy a lakása vízvezetékcsapjából ereszthetné ki a maga tüzelőszerszükségletét."

A szakkönyvtár célcsoportjának, a "korszerűen képzett, művelt kéményseprők" hadának alighanem letehetetlen olvasmányává vált a lap. Hiszen az információk kimeríthetetlen tárházának bizonyult: nemcsak a kémények célszerű falazási technikáiról, hanem például az egészség megóvásának lehetőségeiről is értesülhettek belőle, a kéményseprő-feleségek pedig bölcs falvédőszövegekhez juthattak általa. (Mert mi másnak szánhatták a szerkesztők az efféle, keretben és vastag betűvel közölt megállapításokat: "A gyakorlat sok mindenre megtanít, de csak akkor lehet eredményes, ha vele párhuzamosan növekszenek elméleti ismereteink is. E két feltétel teljesülése biztosítja tisztes iparunk nagyobb megbecsülését s a benne élők jobb megélhetését.")

Gondolom, ugrásra készen várta hát minden mester és segéd, hogy a szerkesztőség ígéretéhez híven karácsonyra megjelenjen a Kéményseprők Szakkönyvtára negyedik száma is. Az események ismeretében azonban attól tartok, csalódniuk kellett.

N. Kósa Judit